Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lepsényi gyalázat

2009.03.15

 

 „FELSZABADÍTÓK"

 

Gyula bácsi, egy öreg dunántúli polgár ma azt mondta: Minek harcolni? Elvégre az orosz is ember. Szinte már magunk sem hiszünk az érzékszerveinknek. Ha az oroszok rémtetteiről érkezik hír, azt mondják: „német propaganda". Az ország ebben a babonába pusztult bele és ezen fog elveszni a maradéka is. A nyugati gondolkodású ember külön módon reagál az oroszok rémtetteinek hírére: „Ami hihetetlen az nem is igaz".

st azonban azt jelentik, hogy a körülzárt Budapest felmentésére indított offenzíva részben eredményes volt. Mert Székesfehérvár, Lepsény, Enying újra szabad. Gyerünk hát nézzük meg mi az igazság. Újság már nincs, rádió alig. Az újságíró legfeljebb a honvédtudósító század bulletinjei, vagy a négy-ötezer példányos vidéki lapokká zsugorodott Függetlenség, Új Magyarság számára ír. Menjünk, bár a behavazott utakon minduntalan elakadnak az autók. Hó, rengeteg hó esett három napon át, és a hóba belefúl a Pest felmentésére indított offenzíva is.

A Dunántúl a világ legkülönösebb arcvonala. Tihanynál a mólón behavazott kerti ernyők alatt ülnek a német és magyar őrszemek. Az orosz aknát lő Tihanyra, de a villák előtt nyugodtan sepergeti a havat egy öreg pesti bíró. Siófok nyugati felében oroszok ülnek, a Sió csatornán innen magyarok. Lepsény táján előre küzdi magát egy halálraszánt magyar hadseregcsoport.

Mikor berobogunk Lepsénybe, valami halálos levertség fogad. Az emberek olyanok, mint az eldorongolt kutyák. Itt nem a háború járt, hanem Ázsia. A mongol volt itt. A tungid terror. Pedig orosz elit katonák voltak. A Sztálin gárda tagjai. Éjszaka kinyitották a templomot, az Oltáriszentséget kivették a szentségtartóból.

- Lássa a Krisztusotok! - ordították a „„felszabadítók". Aztán ott a templom kövén gyalázták meg Lepsény asszonyait és leányait. Aki ellenállt, agyonlőtték. Köztük egy 65 éves asszonyt is. „Ázsia" - borzong meg az egyik pap.

Vajon tudják-e a nyugati rádiók, amelyek felszabadításról beszélnek, hogy mi történik a halálba hulló Magyarországon? Ázsia! És ezt nem érti senki. Mikor megindult a magyar-német támadás, az egyik falu lakosságát árokásásra rendelték ki az oroszok. A fagyos földben nem ment a munka. Az oroszok azonban hihetetlen gyorsasággal megásták a lövészteknőket. Különleges kiképzést kapnak erre. Az orosz gyakorlótéren felállítják a legénységet és szemben velük a géppuskát. „Ásni!" - adja ki a parancsot a tovaris. Aki húsz perc alatt nincs kész a lövészteknővel és nem bújik abba bele, azt lekaszálja a géppuska. A gyakorlat második menetében csak tizenöt percet adnak és az utolsóban mindössze tízet. Lepsény alatt huszonhét öreg parasztot öltek így meg Ivánék. De ez nem háborús bűn.

A legszomorúbb élmény Enying, a Festetich grófok birtoka. Minden ember mezítláb, vagy rongyokba burkolt talpakkal ácsorog a havon. A birtok legszegényebb mezőgazdasági munkásairól is lehúzták a csizmát a „felszabadítók". A református lelkészt pőrére vetkeztették és órákig kergették a havon, a tizenöt fokos hidegben.

- Valami szórakozás csak kell a katonáknnak! - mondotta az orosz parancsnok. A nők közül csak azok menekültek meg, akik elbújtak a krumplis és répás vermekbe. Három hétig laktak ott. Kinek a lába fagyott meg, kinek az arca. Akik nem tudtak elbújni, azok valamennyien tetvesek és szinte mindnyájan nemibajosok. „Elvégre az orosz is ember".

Késő délután érünk be Székesfehérvárra, az ősi koronázó városba. Itt, az utcákon folyt a páncéloscsata. Kilőtt orosz és német tankok hevernek a város körül és a külváros utcáin. Kiégett üzletek, összelőtt házak, feldúlt királysírok. És a város polgármestere csaknem sírva mondja el, hogy Fehérvár asszonyainak, leányainak hetvenöt százalékát erőszakolták meg az oroszok, tizennégy éves kortól hatvanötig. Különösen az apácákra vadásztak nagy kedvteléssel. A gyógyszerészeket levetkőztették és meztelenül hajszolták őket a havon. Közben egy német orvosság nevét üvöltöttek: „Sulfamid! Sulfamid!"

Valamennyi orosz beteg. Most betegek a magyar nők. Ötszázat már elszállítottak a győri kórházba, de még ezrével vannak a súlyosan fertőzöttek. A város orvosi bizottságot szervezett, amely kéri az egyházakat, hogy bizonyos feltételek mellett járuljanak hozzá a magzatelhajtáshoz. Sok nő lesz öngyilkos. Orvosság nincs. Hiába dugták el az oroszok elől a nőket. Jött velük egy harminc főnyi, magyarul beszélő bőrkabátos csoport. Szökött munkaszolgálatosok. Ezeknek jutott eszükbe, hogy sáncásásra kell kirendelni a nőket. Ott gyalázták meg őket a lövészárokban.

A városházán felismer egy fehérvári munkás. Nagy marxista volt. Most félig sírva mondja: „Magának volt igaza; a házam kirabolták, az abroszokból kapcát csináltak, azt ordítozva a fülembe, hogy piszok burzsuj vagyok, mert abroszom van. A két lányomat megfertőzték".

- Az orosz is ember? - kérdezem. Az öregg kommunista egyszerre odarohan egy magyar tiszthez:

- Fegyvert adjatok! Ha visszajönnek, leggalább dögöljünk meg tisztességesen.

Valaki azt mondja, hogy Móron megölték Paulini Bélát. Mire odaérünk öreg este van. A haditudósító század fotográfusai már a kész fényképeket mutatják. Paulini Béla a pesti harcok elöl móri házacskájába húzódott feleségével. Az oroszok meglepték őket, és az idős hölgyet tíz orosz katona, férje szeme láttára meggyalázta. A magyar csapatok már holtan találták Paulini Bélát és feleségét. A katonaorvos azt mondja hogy nagyon erős mérget ittak mind a ketten.

S most a fényképekről ránk néz Paulini Béla halott arca. Eszünkbe jut a tegnap. Ott megy a Gyöngyösbokréta élén, ő, aki újjá teremtette a magyar népművészetet. Ott hajlong a szabadtéri színpadon, mint a Háry János szövegírója, Paulini Béla! Szegény, amolyan igazi magyar költő volt. Keletről jött nyugatos. Kuruc baloldali egyben angolrajongó. Egy túlságosan progresszív szatírája miatt Bethlenek majdnem becsukták.

Ritkán láttam csalódottabb arcot, mint amilyen most a fényképről tekint ránk. Paulini Béla a másvilágon már látja a valót. „Kultúra! Felszabadítás! Ne harcoljatok!" S a Gyöngyösbokréta szépségeiről most rángatja le a százráncú szoknyát a barbárság. Oltárról a szentséget, bölcsőből a csecsemőt és a koporsóból a halottat is, hogy keresse csontujján a karikagyűrűt. El fogják-e hinni egyszer Nyugaton, hogy ez így volt? Meg lehet-e írni még valaha a meg nem írt riportot? És ki jajgat a téli éjszakában? A halott Paulini Béla: a megölt magyar kultúra lelke, vagy a fehérvári marxista munkás? Hullott angyal, tört szív, őrült lélek? Vert hadak, vagy vakmerő remények?

- Fegyvert! Fegyvert! És haljatok meg, mmert Európa kapujában itt van a mongol!

Valaki felcsavarja a rádiót. S a rádió azt mondja: „Jaltában konferenciára ülnek össze és határozni fognak Magyarország felett is". A beteljesedett magyar sors felett.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vamosilaszlo@t-online.hu

(Vámosi László, 2013.02.14 16:16)

Paulini Béla nem Móron, hanem a Komárom-Esztergom megyei Baj községben halt meg. Ott lőtték agyon a vörös katonák a feleségével együtt. Emléktáblája is ott van.