Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


114 éves ember

2009.06.27

 

Kép

 

Senki ne ütközzék meg azon, hogy ez egyszerü alakkal találkozik e helyen, hol rendesen jól felöltözött férfiak arczképeit szokta szemlélni. Senki ne kérdezze: mit akar itt ezen ember, ki sem tollat, sem kardot nem forgatott, sem a közélet egyéb térein nem tünteté ugy ki magát, hogy emlékét méltó legyen megörökiteni. Senki ne forduljon hozzánk azon felkiáltással: vajjon mi érdeme van ezen embernek?

Mi érdeme!?

Ugyan nézzetek kissé magatok körül s borzadva kell tapasztalnotok, mennyire eltörpültek az emberi életkor arányai! 70–80 esztendős öreget látni, a ritkaságok közé tartozik s még ritkább az ollyan, ki ez életkort ép erőben s ép lélekkel érte volna el. Az emberek természetellenes életmódja, a mértékletlenség és rendetlenség ételben, italban, ruházatban, lakásban s a szenvedélyek ezer nemeinek pusztitásai; tudatlanság, vigyázatlanság, oktalan gyógymódok, szerzett és öröklött nyavalyák stb. oda vitték a dolgot, hogy most világszerte a 37-ik évet tartják az emberi életkor közép számának. Pedig a természettudomány csalhatlanul bebizonyitá, hogy nem azon kevés ember tekintendő kivételnek a természet szabályai alól, kikről a hirlapok néha néha megemlékeznek, hogy itt meg amott száz egynehány évet értek el, – hanem ellenkezőleg, hogy épen azok vétkeztek mind a természet törvényei ellen, kik ama hosszu esztendőknél korábban szállottak sirjokba. – Sőt az ember ugy volna alkotva a természettől, hogy necsak éljen sokáig, hanem éljen belső bajok, betegség nélkül mind végig, s ha majd kikerülhetlen végórája üt, ne érezzen fájdalmas, kinos meghalást, hanem haljon meg, mert halnia kell, mert élete gépének kerekei lejárták magukat, mert elvégre is halandók vagyunk, haljon meg vénség miatt! Ám pillantsatok magatok körül, nem tapasztaljátok-e, hogy alig jut minden ezerre egy ollyan ember, ki igy végezze napjait ki u. n. aggkórságban mulnék ki. S annak a ránk mért 50–60 évnek első része csak megjárná valahogy, de életünk másik felét többnyire ugy futjuk le, hogy szánalmat ébresztünk inkább, mintsem szabadon örülhetnénk az Isten szép világának; – eltorzulás, elnyomorodás, ez lesz sorsa majd mindeniknek s törékenység, tehetetlenség, a betegségek száz neme lép romladozó porsátorunkba. Ha néha megtörténik, hogy egy 40–50 éves nő megtartá épségét, termetének fiatalkori deliségét s a férfi megőrzé testének izmait s természetes ruganyosságát, karcsuságát – mint ritkaságot szoktuk megbámulni s nem jut eszébe senkinek, hogy ennek mindnyájunknál igy kellene lenni, s hogy az a sok járókelő csontváz, vagy azok a hájat eresztett fuldokló hustömegek mind, de mind eltértek a természet eredeti rendeltetésétől, melly azt akarja, hogy az ember megtartsa tetőtől talpig mind végiglen azon alakot, mellyet teljes kifejlése korában birt. Arczának ránczairól fogod megismerni a vad indián s minden természetesen élt ember életkorát, s nem lábszárai soványságáról, nem öve terjedelméről, sem termete görnyedtségéről. Hát kimulásunk? Oh mi ritkák azok a csendes fájdalmatlan kimulások! S mi szörnyüek a betegek kinjai, mi iszonyuak a kórházak s halottas szobák lakóinak halálos nyöszörgései! – Minő ritka a természetesen élő-haló ember!

Illy ritkaság, illyen ember azon derék öreg, kinek arczképét ide mellékelve mutatjuk be. S ha hozzá tesszük, hogy ezen öreg közel 114 évet ért el ép testtel, ép lélekkel – lesz-e még, a ki, ha egyebet nem mondanánk is róla, tovább is érdemekről kérdezősködnék? Álljon elő bizvást, a ki hasonló érdemeket tud felmutatni; az illető hely mindenkor nyitva áll számára lapunkban.

A tiszteletre méltó öreg, kiről szólani akarunk, mai napig ép erőben él a Zichy grófok Jánosmajori pusztáján, Fehérmegyében, birva mind közel környezetének, mind az egész vidék osztatlan szeretetét.* Kétségkivül Magyarország legöregebb, igazán öregbérese. Neve Csetényi–Komáromy Ferencz, nehány hó mulva életének 114. évét éri el.

Lássuk az anyakönyvi kivonatot, a keresztlevelet: „Üdvözlet az Urban! alulirt ezzel hitelesen tanusitom, hogy a cseszneki vár kápolnájában – egyezer hétszáz negyvennegyedik évben – kereszteltek könyvében, melly a reám bizott oszlopi plebánia archivumában tartatik, szóról szóra a következők foglaltatnak: Anno Domini 1744 die 30-a Januarii baptisavi infantem nomine Franciscum a parentibus: Jacobo Csetényi–Komáromy et Juditha Takács. Patrini fuere: Georgius Kolosváry et Elisabetha Palkovics. Aláirva: Pater Thomas. – Mellynek nagyobb hitelére adom ezen tulajdon kezemmel irt s plebániám pecsétével megerősített bizonyitó oklevelet. Oszlopon febr. 3-án 1857. (P. H.) Pintér Antal m. k., oszlopi plebános.”

Öregünk e szerint a mult század közepén, 1744-ben jan. 30-án (tehát Mária Terézia uralkodása kezdetén) született Csetényben (Veszprémmegyében). Mivel akkor a közel fekvő falvakat reformált hivek lakták, az egész vidéken született kath. gyermekek keresztelés végett Csesznekbe vitettek s az ottani magas kőszirten álló várkápolnában avattak fel Krisztus bajnokivá. Igy tartott ez, míg 1745-ben Oszlopon, hova Csetény, Csesznek stb. helyek tartoznak, galánthai gróf Esterházy Imre, akkori nyitrai püspök, mint az emlitett helységek ura, plebániát alapitott. Imre gróf Dániel testvére volt a hires Csesznek várának utolsó lakója, ki 1747-ben halt meg. Neje, Gyulafy Ágnes még ezen évben szomoruan hagyá el a várat s igy lett idők folytán a regényes lovagvárból baglyok és vércsék elpusztult tanyája.

Komáromy Ferencz, korán veszté szüleit s korán szolgálatba állott veszprémmegyei Mező-Szent-György helységben. Legelső évi bére szállás és élelem mellett 10 váltó garas volt! Ha kérdik tőle, hogy mikép élhetett meg illy csekély bér mellett, azt szokta felelni: „De volt ám marhatartás; mert ha valaki szolgálat végett befordult, azt kérdé a gazda: hány darab marhád van? Ha mondá: nincsen egy darab sem, akkor fel nem fogadták. Miért? – mondja az öreg – mert félt a gazda, hogy a legény vagy gyerek hamar odább áll.”

Fehérmegyébe még az árendás világban a mult században került, majd Kis-Lángon, majd Nagy-Lángon szolgálgatott; volt Komárom táján, sőt a Bácskában s Szeged vidékén is járt és József császár idejében, midőn a törökökkel folyt a háboru, Zimonyban volt. A vásonkeői gróf Zichy családot 50 évig hiven szolgálta mint béres, s most közel 30 éve, hogy nyugdijban él a János-majori pusztán.

Ferencz gazda – ezt a nevet hallja öregünk legszivesebben – most is szép emlékező tehetséggel bir, jó szemekkel áldá meg a teremtő, életében csak egyszer volt beteg, az orvosságot csak amugy hirből ismeri. Boldog ember! Az evés-ivásban mértékletes, hussal nem él, legkedvesebb tápláló szerei: a kenyér, egy kis sajt, egykét magyar béres gombócz s egy pohárka bor. Azt irják róla, mikép olly kevésbe kerül élelme, hogy a ki őt naponkinti két pengő garasért kosztba fogadná, még egy kis nyereségre is tehetne szert.

Lakása egyszerü, de csinos; a tisztaság nála otthonos; foglalkozni még mindig szeret, néha megragadja még a kapát, fur, faricskál, kaszálgat s télen lakása előtt összekaparja a havat; forog, mozog, tétlen nem él. Sokat imádkozik s ha valaki ezen buzgó állapotában megtekinti, valami mást képzel maga előtt s nem az öreget láthatni. Többször kérdezték: Ferencz gazda, nem unja el magát? „Nem én – válaszol – ha elfáradok, egyet imádkozom; azután rágyujtok, ha ezt meguntam, ismét imádkozom, mert nem tudom, mikor hivnak! Míg fiatal voltam, ugy dolgoztam, mintha örökké élnék s most, hogy elöregedtem, ugy imádkozom, mintha azonnal meghalnék!” – Legfőbb ékessége az, hogy igen vallásos. Nem hallá őt senki szitkozódni, nem is szereti a mosdatlan száju embert és sokszor fájdalmasan kiált fel: „Ugyan miért káromkodnak most olly nagyon az emberek, minek bántják annyira azt a kegyes, jó Istent!”

A mellett Ferencz gazda mindig jó kedvü; ha valakinek jó tanácscsal szolgálhat vagy vigasztalhatja, azt kész szivességgel cselekszi. Szavai mindig talpra esettek, viselete nem gyermekes együgyüségü, mint azt a nagyon öregeknél tapasztaljuk. Elválhatlan barátja a pipa. Mult télen szivarra akarták szoktatni, de ezen „ujmódi dohánynyal” nem igen tud megbarátkozni. Kiszámitották, hogy életében nem kevesebb, mint 7 nagy szekér dohányt füstölt el. – Mult télen Nagy-Lángon egy házaspár inneplé aranylakadalmát; Ferencz gazda mint násznagy szerepelt ez alkalommal, s érdekes tréfás beszédeivel mindenkit felvidámitott.

A nagy-lángi földes uraság valódi kegyességgel ápolja az öreget, gyakran tulajdon grófi alkalmatosságán hozatja be a pusztáról. Ekkor rendesen a paplakba szokott szállani, hol a legszivesebb fogadtatásra talál a kedves vendég. Mult évben megajándékozá az uraság egy sok értékü tajtpipával, mellyet Ferencz gazda mint megbecsülhetlen ereklyét őriz, azonkivül hol pénzzel, hol egész öltözet ruhával szerez neki a nemeslelkü uraság örömet. – Szeret az öreg gazdasági tárgyakról beszélgetni; a beszélgetés helye rendesen a paplak, hova illyenkor néha 6–8 nagyur is lealázza magát, köztük a szelid, jólelkü grófné, kit az öreg ugy elczirogat, mint kedvesét. A gazdaságról tapasztalat után sok alapos ismerete van, csak – mikép ő szokta mondani – a „macsináknak” nem barátja. Hiszi, hogy a gépekkel meg lehet gazdálkodni nehány mérőt, „de – mikép egy alkalommal a hozzá nyájasan leereszkedő gróf Zichy Aladár vállát megveregetve mondá – de barátom, ha én megcsalom a földet, az is megcsal engem!” – Igen sajnálja, hogy nem tud irni s olvasni. Boldognak mondja a mostani ivadékot, hogy tanulhat: „Az én koromban – mondja – nem szoritottak, nem adtak ugy alkalmat tanulásra, mint most, – olvasás, könyv, irás volt csizmaszárban a rovás!” – nem győzi eléggé magasztalni a gróf Zichy családot, hogy minden pusztáján iskolát tart s ingyen oktatásban részesiti cselédei gyermekeit, könyvekkel s egyéb iskolai szerekkel bőven ellátja.

Ferencz gazda félszázadon tul boldog házasságban élt feleségével, ki több évvel ezelőtt halt meg. Midőn megházasodott, már öreg legény volt, mit onnan is gyanit Ferencz gazda, hogy a kérdező papnak átallotta megmondani életkorát. Kedvesen emlékszik mindig az évekre, mellyeket feleségével töltött. „Nem perlekedtünk, nem uraskodtunk, nem paposkodtunk, mint a mostani emberek!” – szokta gyakran mondani. Nejével több gyermeket nemzett, közülök életben van egy leánya, ki özvegy, s apjánál feltünőleg öregebbnek látszik. Ennek 3 fia van, kik közül kettő házas s egyiknek ismét két gyermeke, a másiknak egy fia van. Ez utóbbi nem rég szabadult ki a katonai életből, megérdemli a dicséretet, dédapját különös kegyelettel ápolja, de az öreg is szereti. Az öregnek mindhárom unokája béres, becsületes, munkás, jámbor emberek. – Özvegy leányán kivül van az öregnek 3 fia. Egyik a nagy-lángi uraságnál gazdasági katona, hű, rendtartó ember, az uraság s tisztek teljes megelégedését birja, házas, 1 leány s 2 fiu apja; ez ifjak mesterséget tanultak s vándorláson vannak. Második fia Biharmegyében Diószegen erdőmester, nős 1 fiu s 2 leány apja. Harmadik fia Stájerhonban gróf Stahremberg szolgálatában van, nős, gyermektelen. Van igy az öregnek 1 leánya, 3 fia, 9 első unokája, 3 másod unokája. Az egész ivadék a becsületesség jellegét viselé homlokán – boldog család, sorsát megérdemli!

Még csak néhány sort kedves öregünk jellemzésére. Ferencz gazda sokszor fejezi ki azon ohajtását, hogy nagyon szeretne a Császárral beszélni. S egy alkalommal igen jó izüt nevettek a körülte levők, midőn azon kérdésre, hogy minő beszédje volna Ő Felségével, azt válaszolá: „Megkérném Ő Felséget, hogy venné el inkább a nagy káromkodást s adná vissza a dohányt.” Emlitettük fölebb, hogy a pipa az ő elválhatlan barátja. – Más alkalommal panaszkodott, hogy lábai fáznak. Válaszolák neki, hogy ez az öregség következése. „Mit! – kiálta fel az öreg – dehogy az öregség következése. Hanem míg fiatal voltam, többet tánczoltam egy magam, mint most 50 együtt; most érzem, hogy nem jót tett a sok ugrálás.” – Ajánlák, hogy bugyogót vesznek neki. Az öreg haragosan feltámadt: „Mit! hát vén napjaimra csufot csinálnátok belőlem! nem kell, már én csak amugy gatyában maradok.” Mult télen is illy öltözetben volt násznagy s egy kopott mándliban, mellyet még legény korában vett volt.

Nagy nehezen lehete rávenni, hogy lefestesse magát. S midőn végre rávették, sokáig nézé, mikép keveré Marastoni a festéket, majd meguná a várakozást s egyszer csak kérdi tréfásan: „hallja az ur, mikor vesz már mértéket?” – „Mire?” kérdi a festő. – „Nohát, mekkora a szemem, orrom és szám!” – Mikor levették, nem akará elhinni, hogy a kép az ő mása, végre tükröt adának kezébe, hogy hasonlitsa össze magát a képpel. „No igy meg van – tréfálózott tovább – hanem csak egy a hiba: nincsen lábam, aztán a csizmám is kifelejtette, – bizony elhiszik, hogy nincs, – pedig az még mindig volt és lesz is.” A háromóráig egy helyen való ülés volt különben reá nézve a legnagyobb penitenczia.

Legyen ennyi elég, ezen százados emlék ismertetéseül s jellemzéseül. Hadd álljon itt és szolgáljon buzditásul ezen ritka czimere a természetes józanságnak, mértékletességnek s testi épségnek, ezen szép példája a cselédi hüségnek és tüköre az erkölcsiségnek, s vallásos buzgóságnak. Az Isten, a ki eddig olly hű gondját viselte, éltesse a mi Ferencz gazdánkat még számos esztendeig; ha pedig az az el nem maradható végóra megkondul, vigasztalódjék azon gondolattal, hogy ő becsülettel végezte hosszu napszámát, s hogy igen sokan vannak, közelben és távolban, kik szeretettel emlékeznek róla.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.