Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az eredeti nemzetőr történet

2009.03.15

A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL

1
Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, amikor 1848-ban a pozsonyi országgyűlés törvényeinek hírét vette. Nincs többé robot, nincs úrbér, nincs földesúri hatóság, nem kötéllel fogják ezentúl a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban, s a mindennél szentebb szabadságban.
De most már hát mit csináljunk?
Éppen e kérdés az, amely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott.
Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden ami jön, csak ezután jön. Így cselekedett Árpád apánk, s így cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk.
Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk.
A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető gödrök fészke, akkor fényesszínű, zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás színteréül.
Gyönyörű szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az úrnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arcokon. Minő tünemény volt az, amikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérgestenyerű jobbágyát! Édes fiam vagy ezentúl, nem cselédem!
Szentek egyessége.
Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?
Ötvenhat esztendeje ennek; azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek voltam akkor, mégse felejthetem.
Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a húst, a másik a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sípot, kereplőt és színes szalagot hordta nyalábszámra. Sehogy se akarták az árát elfogadni senkitől.
Hát a cigány?
Volt cigányunk elég. Az öreg Józsi cigány volt a fejedelmük. Minden cigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi cigány maradt. Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is csak úgy van beiktatva zsöllérháza: „A Józsi cigány háza”. Senki se tudta a vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás József volt a neve.
Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon, Enyéngen, Szilasbalháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt behivatta az udvarba.
- Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az áldomáson!
Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig táncolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.
Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.
A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára fegyvert készíteni. Akkora szabadságot nem ad ingyen a sors. Akkora nemzeti boldogságnak meg kell adni az árat. Bizonyosan megjön az ellenség. Rác, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen.
Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt az új törvény onnan is eltiltotta. A kard csak díszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputációba, az oldalára kösse cifraságnak. Különben pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog, nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké változtak át a francia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én falumban húsz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilenc főből áll, s még az se mind vadász ember,
Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország nem ad fegyvert, mivelhogy magának sincs.
No, nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.
Körösztös Ferenc volt a falu kovácsa. Feketearcú, zömök, vaskostermetű, erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrác fiú, vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadrácra még nagy szerep vár. Körösztös Ferenc ivadékai ma is élnek.
Tanácskozott legényével, s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni tíz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszút, hegyeset, kétélűt, két hüvelyk széleset, hosszú két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen szegezni, csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet úgyse ad ki a falu, tíz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.
Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.
Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta egyenes róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfa-bokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szentgálra hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János volt a szentgáli közbirtokosság választott főembere, Szentgálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.
Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépítve. Mezőszentgyörgyi birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még nem építhetett. A Turgonyi-házat bírta zálogban. Ott születtem én is. Annak végében volt a másik utcán a kovácsműhely. Amint a dárdakészítés megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Újhelyi, Keserű, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiúk ott segítettek a feketearcú kovácsnak és vadrác legényének. Fujtatni, szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hűtőbe vizet hordani, a kész dárdapengét simítani, fényesíteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk, mint a kéményseprő. Az arcunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.
Tíz nap alatt készen lett százhúsz dárda. Kéttenyérnyi piros lobogó a nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzá képest kontármunka.
Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.
Apám lett a mezőszentgyörgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki, vagy maguk a nemzetőrök választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentúl ő lett a mi törpe hadműveleteink intézője.
Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém, Tolna, Zala vármegyék tisztújító, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi nemességnek ő volt a tiszttartója; a mezőszentgyörgyi közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közös ügyeknek, a regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát tele volt az ő tapasztalása.
Dehát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, amely nélkül nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem volt meg apámnak.
Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt. Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet függetlenségi harcaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt, s voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók, földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a haptákot?
Hanem hát jó az isten, megsegíti az embert még a katonamesterségben is.
Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferenc volt a neve. Honnan, jött és mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katolikus, a felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk miatt egyedülvalók nagy vidékeken. Csodájukra jártak az emberek. Volt öt-hat gyermekjük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek. Hová lettek: nem tudom. Míg én főiskolákra, akadémiákra jártam, azalatt eltűntek; nyomuk se maradt.
Ez a Gregorich Ferenc valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az egzecírozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő adomájára. Hozzá fordult apám:
- Most már, nótárius koma, kend tanítja be a nemzetőröket, kend tanít meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.
Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szíve-lelke szerint jó hazafi volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszú katonáskodása alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.
- Csakhogy, nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy taníthassam én be ezt a sok szőrösfülű parasztot német szóval?
Bizony sehogy.
Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott német írást, és szótár segítségével meg is értett belőle valamit. Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben országgyűlési képviselőnk, aki jól tudott németül. Lutránus volt. Budán, Pesten növekedett, édesanyja a nádorispán feleségének volt egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir, ő maga királyi vicefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.
Mit csináljunk most már?
- Kend pedig, nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.
- Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó, de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?
Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna itt-amott, de az mind parasztlegény volt valamikor. Márpedig szabadság ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, míg a világ az ő sarkaiból ki nem fordul.
Végre jó gondolata jött az apámnak.
- Írja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra, majd előteremtem én azokat magyarul is.
Úgy lett. Apám befogatott, kocsira ült, beruccant Veszprémbe. A pozsonyi országgyűlésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.
Apám előadja neki az esetet.
A nagyfejű és nagyszemű mindentudó követ keserűen mosolyog.
- Lássa, uramöcsém, így vagyunk. Az a féleszű nótárius a mi korunknak igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja ám, uramöcsém, hogy az országgyűlésen másként gondolkodnak.
Apám elkomolyodott. Nagyelméjű ember volt, de nagy világtudása nem volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.
- Márpedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem tanítom, de magam se tanulok meg. Inkább otthagyom tiszti állásomat.
Nem úgy lett.
Gregorich leírt valami harminc német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor ezt kiegészítette valami nyolcvanra, s a szójegyzéket átadta apámnak.
»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb. Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj. Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Cél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz. Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes. Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó. Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«
Efféle szavakat állított össze a mindentudó követ. Mi gyerekek megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is. Sőt amit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich Ferenc nótárius uram is.
A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az úgynevezett Barta-csárda. A csárdák kora elmúlt, azért hagytam abban én is. Volt a telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, míg betér a csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös kertnek van bekerítve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide jöttek ki a nemzetőrök derűs szép napokon egzecírozni. Itt tanulták a katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást, fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei gazdának rettentő nehéz tudomány ez.
Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.
Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a katonai gyakorlatokat, s bizony nevettek is egyszer-másszor.
A katona akkor katona, ha úgy áll, mint a cövek: egyenesen. Ha pedig lép: oly keményen lép, mintha hídon járna, s a hidat le akarná maga alatt szakasztani. A mi jó földmíves népünknek pedig az ilyen lépés éppen nem természete. Hetyke bolondnak tartja azt, aki mikor simán is léphetne, oldalba rúgja maga alatt az istenadta földet. De a katona így kívánja.
Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.
Állani éppen nem tudta megtanítani a nemzetőrt.
- Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó vakapádnak, aki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagú világra!
Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal cifrábban is. A gyereksereg villogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében, haragjában nem vette észre még ezt se.
A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány, hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar éppen a hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor emlékezik meg, amikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek is a domború has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd tudja meg mindenki, hogy a szentgyörgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit eszik, amennyit akar. Istennek hála, van miből.
A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, így jártunk fel az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából, markolattal és kereszttel. Az úri gyerekeknek még hüvelyt is készített hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött kócmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanúbizonyságot tett arról, hogy ő fegyveres vitéz, aki védelmezi a szabadságot. Valami szép furcsa tollal árasztották el a vidéket a sípoló bugyros zsidók. Pirosra, fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a franciák híres Marseillaise indulója. A rajongó pesti ifjúságnak nem volt elég az ősi magyar kuruc zene, amely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a franciánál. Ehelyett elterjesztette a nagy forradalom híres indulóját.
Énekeltük is. De nem francia szöveggel, hanem magyarral. Valami bolondos gúnydalt készítettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia főhercegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás, tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam először. Az egész falu megtanulta rögtön, s dúdolta egész nyáron át. Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem, s ez mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle bolondság volt:
"Zsófia, Zsófia, Jellasich!
Csokoládé, limonádé,
Krámpámpuli, tormás virsli
Jó eledel.
Gyurótábla, rézfazék.
Lábas, rostély, vasreszelő.
Matilda, Matilda, patrontás
Aridone, Szimonide, Brikszit Mátyás
Rántás, mártás
Jó eledel!"
Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, ki és mifélék. De már Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, míg az egész francia indulót el lehetett vele dúdolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével készítettek hozzá változó szöveget.
Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk, s az én kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai gyakorlatot. Mellet ki - hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Úgy is kellett tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az útonjárók gúnyolódásnak tartották a kölykek katonás játékát - ott az öregek mellett.
Mindez csak mulatság volt egyelőre.
Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De szent István napja után már komolyra fordult a dolog. A rácok, oláhok, horvátok ölték a magyart, ahol módjukban állott. Rémséges hírekkel volt tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök álljanak ki, szállják meg a Dráva partját, s ne eresszék be Jellasich seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova Drávasellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el botját, tarisznyáját, ha pedig gorombáskodik, üssék agyon.
Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, ahol a mi nemzetőrségünk éppen nem várta. No, de majd lakol érte hamarosan.
Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az utolsó kuruc csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harcolt a magyar önönmagáért. A régi harcok emlékei már csak a tudós emberek írásaiban éltek. Mindenki bízott még a királyban. Azt pedig el nem hitte komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a magyart saját otthonában.
Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich egyenes úton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a nemzetőrség, s ártson annyit, amennyit tud az ellenségnek.
Jól is volt ez így, amint a következés megbizonyította. Apám legalább nem járt úgy, mint a Bakonyontúli Pápa-vidéki nemzetőrség. Ahogy egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.
Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetírónak, Pápay Sámuelnek volt egyik fia. Vagy húsz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa s lelkes és bizalmas barátja. Úri házát Pápán a nemzet minden nagyja fölkereste, ha útja arra vezetett. Jeles író, nagy műbíráló maga is és régi irodalmunk első nagy búvára. Őmellette nőtt fel Miklós fia, az én öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás, legnemesebb táblabíráink egyike.
1848-ban pápai főbíránk volt s már ennélfogva is a járásabeli nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát nemzetőrei közt voltak svábok is.
Úgy szeptember közepe táján, amikor már seregét majdnem megették a szúnyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb, s deputáció gyanánt megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.
- No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!
- Azt szeretnők tudni tekintetes urunk, mikor megyünk már háza!
- Haza? Hát mit akartok ti otthon?
- Dolgozni!
- Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor anélkül is ellehettek!
- Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?
- Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide benneteket, hogy még télen is éljetek!
Azt a jajgatást, ami a szegény svábok közt e szóra kiütött, leírni nem lehet. De úgy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét múlva egy se maradt közülük. Csak a magyar őrizte a határt.
De az is hiába őrizte.
A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön már Jellasich a Dráva felé?
Ettől a kalandtól apám megmenekült.

2
Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.
Hetekig járt már a híre, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak útját akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István főherceg, habsburgi uralkodó herceg volt a magyar hadsereg fővezére. Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges színe előtt meg merjen állani egy rongyos tábornok! Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől, a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?
Hejh, hajh, hiszékeny lelkű bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a nemzetek világtörténete nem ismer, amilyen volt ezé a magyar nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről, s még arról se gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára szökött el, s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.
A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk láttára.
Apám semmiféle útmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan arra, mit csináljon. Pedig mint afféle falusi hazafi, úgy gondolkodott, hogy az ő nemzetőr-csapatának mégis csak tenni kellene valamit, amikor az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én, s átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még ott levő magyar csapatok vezetőivel értekezzék.
Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei, most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak éppen nem mondták, hogy az ellenség oly közel van.
Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. Ahol a főhadsereg hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.
Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte a borsodi önkénteseket. Palócos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a beszédet még nem hallotta.
A lepsényi nagy kőhíd párkányfalán üldögélt egy feltűnő jó nemes arcú ifjú. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak úgy tetszett, mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon. Késő délután volt már az idő.
Megszólította az ifjút. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta, hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak: elfeledtem. Nevére se emlékszem. Akit érdekel: Borsodban könnyen megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifjú:
- Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta kenyérből se ehet eleget!
Az ifjú honvéd nem olyan színben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként a falu dobosát, hogy az elöljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön hívja össze még az esti órákban a faluházához.
Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég hosszú. Kenyér, kalács, pogácsa, lúdpecsenye, birkasült legyen reggelre két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt húst is gyűjtsenek, amennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a panasz a mi vidékünkön szűnjék meg alaposan.
Bizony az ellenség lakmározott ebből.
A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt, s folytatta a visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek Lepsényben és Mezőszentgyörgyön Jellasich táborának előőrsei.
Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege. Íme, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok, szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak valóságos rendes hadsereg volt az ágyúval, lovassággal, rendes tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt, Magyarország tisztviselője, harmadik rangú zászlós ura, a horvát bán, a magyar mágnás, gróf Jellasich.
Ne neked, királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való minden hűség, amikor a magyarhoz mindenki hűtelen.
Ezt mondta a papunk, Bózsa Sándor, s egyetértett vele mindenki. De nem volt mondásában semmi újság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.
Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.
Nyolc tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt akó bor, tíz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett nyomban Lepsénybe szállítani az ellenség számára. Estére ott kellett lenni a készségnek.
- Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!
Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a sok kenyér, kalács, pogácsa, lúdpecsenye, birkasült, mézes bor és szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolc tehenet. Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.
Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud németül is, horvátul is beszélni.
Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s amint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket nyomban ellátta fölséges ízű és illatú puha kenyérrel, dagadó kaláccsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, amióta az árnyékvilágon kóborol.
De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy a szomszéd Mezőszentgyörgy község már esennen várta, s íme, kész vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem számított a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról, hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállított a táborba.
Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök, szerezsánok, marcona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pincéket tört, lábas marhát ragadozott, utcákon és udvarokon tüzet rakott, s arra kerítést, kaput, kocsit, szekeret, hidast, bútort, ágyneműt fölhányt. Szilaj vadsággal okozta a károkat, anélkül hogy haszna lett volna belőle. Csupán azért, mert véres gyűlöletre biztatták föl a magyar ellen.
Ez volt a híre Jellasich táborának.
Apám hát összegyűjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk deputációba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan, ahogy illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy vitéz katonáinak a rablást, gyújtogatást, fosztogatást tiltsa el.
A küldöttségnek tagjai voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, aki néhány szót németül is tud; azután Fodor László szolgabíró, Pósa József és Nagy Károly, mind falunkbéli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s végül apám.
Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyílt bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló ígéretei: mintha nem is ellenség lett volna, hanem jóbarát.
Mindent megígért a bán, s mint utóbb bebizonyodott, ígéretét a mi falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.
De apám mégse hitt.
Alkonyat felé kocsira rakta anyámat, Laci öcsémmel, aki akkor négy éves volt, és Lajos öcsémmel, aki akkor csecsemő volt, s elküldte Balatonfüredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott nem járt ellenség.
De Lepsény felé a rendes úton mégse merte küldeni, mert arra ellenséges csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országútra vezető mellékúton ment s a szőlők melletti dűlőutakon. Füle felé kerülve csak reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balatonfüredre. Alacsony termetű, púpos, törpealakú emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István. De minden izma acél, s régi hű cseléd.
Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét. Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyterítők. Az volt a híre, s úgy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük. Anyám csak az ágyterítőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a szerezsánok. El is dugta az ágyterítőket oly gondosan, hogy aztán maga is alig találta meg őket. Épp így rejtette el védegyleti lobogónkat, mely értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany- és skófium-varrással.
Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére, hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hívta a küldöttséget erre a díszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk száznegyvenegy esztendő óta. Akkor vonult el ezen az úton az utolsó német sereg, Rabutin labanc német generális serege, amikor 1707-ben téli szállásra vonult Stájerország felé. Keserű emléke meg van örökítve a családi írásokban. Török, tatár sohase pusztította el falunkat, de ez a német sereg kirabolta s porrá égette.
Magam is elmentem az útpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy maradtak volna otthon.
Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután. Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz meg száz kocsi kísérte a mi vidékeinkről is. Vagy harminc mezőszentgyörgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, poggyászt, szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Úgy voltak kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De egy magyar ágyúgolyó egyszer közibük keveredett, s egyik kocsijuk kerekét összetörte. Nosza lóra, legénység. A szentgyörgyiek pillanat alatt fölugráltak lovaikra, s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három huszár a bán seregéből utánuk ruccant:
- Hová mégysz, paraszt?
- Itatni, fiam, itatni!
- No csak gyorsan, azután visszatérni!
- Várj, fiam, várj!
No hiszen várhatta őket Jellasich. De úgy elszeleltek ők az ötven kilométer távolságból Mezőszentgyörgyre, nem látta őket többé a büszke bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.
Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.
Két előkelő úri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négylovas. Az ostorhegyes sántított. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van nyilalva, valami gézengúz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy segédtisztje.
Jókedvű volt a bán, folyton nevetgélt. A szentgyörgyiek tisztességgel, levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:
- Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!
Várj csak, bán, néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy barátságnak!
A másik hintóban polgári öltönyű úriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb csomagot, és odahajították a nép közé.
- Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.
Ezek voltak Jellasich proklamációi a magyar nemzethez.
Hogy őt, a bánt fölséges ura és királya bízta meg, hogy győzhetetlen serege élén bejöjjön hozzánk. Nem úgy jön, mint ellenség, hanem úgy jön, mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat, Kossuth elámított embereit, külföldi csavargókat akarja móresre tanítani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segítségére legyenek.
No csak várd el, jókedvű bán.
E proklamáció volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az igaz, hogy mi nem terjesztettük.
Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar hadsereg.
A bán hadteste tizennyolc vagy húszezer emberből állott. A sereg jobbszárnyát Roth és Philippovich tábornokok vezették. Úgy hiszem, Roth volt a hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Így ismeri függetlenségi harcunk történetében a nemzeti történetírás is.
Ez a jobbszárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt. Hadakozóinak létszáma hét-nyolcezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság, megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő hadserege huszonhét-huszonnyolcezer főből állott.
Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.
Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege éppen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb tizenhétezer főnél. Ennek is tetemes része újonc honvéd s hevenyészett önkéntes csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, aki szeptember 12-én állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnöktanuló, azelőtt sohase látott ágyút, s néhány nap múlva már ott volt a pákozdi csatában, s tűzmesterré léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.
Így álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich könnyen átgázolhatott volna a kis újdonsült magyar seregen, sőt talán még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk fővárosát.
Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez miránk! Amikor a párducot legyőzi a kopó!
A bán jött előre a rendes ősi hadi úton Kanizsa, Balatonszentgyörgy, Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán, Tolnán keresztül Simontornya és Székesfehérvár felé. Úgy látszott mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.
A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg kellett gátolnia.
Itt kezdődik igazán a mi történetünk.
A bán Fehérváron már valószínűleg belátta, hogy célszerű volna, ha serege jobbszárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá, s minél előbb egyesülhetne vele. Utasította tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon előre.
De miként utasította?
Távíró még nem volt.
Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak rendesen összekötve.
Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt útközben úgy lelövik vagy úgy leütik a lóról, mint a verebet. Sose ér el Rothhoz és Philippovichhoz.
Nagyszámú, erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet, s egyébként is saját erejét gyöngítené vele.
A táborkar hát osztrák ésszel úgy gondolta ki: legjobb lesz tizenhat bátor katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három gyors tábori szekéren küldeni, mely lóhalálában siet, s idején átadja a hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi nép könnyelműen meg ne támadhassa, vagy az esetleges támadást véres fejjel utasítsa vissza.
Így történt.
Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer, gyorsfutó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész-lovak ki voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott, etette-itatta és dörzsölte a lovakat.
Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édesanyámat akarta meglátogatni Balatonfüreden. Három nap előtt küldte el oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is, Dénes testvérbátyám is.
Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is kocsijával. Kuka Péter nevű szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólítja magához, de a kocsiról le nem száll.
- Miféle három kocsi ez, Péter!
- Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva. Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.
- Nem beszéltek senkivel se!
- Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.
Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint Szilasbalhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simontornya. Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig rosszul hallja.
Tehát a bánnak Simontornyára van izenni valója! Mégpedig nagyon fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?
Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.
- No, menjünk, István!
Elindult a kocsink, s mentünk rendes ligetesben előre Balatonfőkajárra. Apám nem akart letérni füredi útjáról.
Balatonfőkajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással húsz percnyi távolság. Húsz perc alatt sokat lehet gondolkodni. Apám is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balatonfüredre megy, ahelyett, hogy otthon volna.
Balatonfőkajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott. Felsőbükki Nagy Ferenc, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják apámhoz:
- Mi újság Szentgyörgy felé?
Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanításait is. Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:
- Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a táskájában.
Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a parancsot a kocsisnak.
- Fordulj meg, István. Megyünk haza. Ahogy a kocsi meg a ló bírja.
A púpos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már megreggeliztek, de a lovak még ettek.

3
Apám, amint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a kisbírákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva, hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.
Huszonöten vagy harmincan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt, vetés, kukoricaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem volt otthon, vagy nem volt kéznél.
Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell fegyverezni, s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztítani. Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is parancsolja.
Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont, elpárolgott, elkésett.
Ne csodálkozzék senki.
A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harc. Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz. Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren, hatvan töltés a táskában, elszántság a szívekben. Bizony meg kell azt gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a vitézek csapatát.
A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már nem emlékszem. De akikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket följegyezzem.
Apámon kívül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János tanítónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanított először a latin nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát. Később lelkész lett ő is, s valahol már írtam róla. Végre a belső emberek közül ott volt Gregorich Ferenc, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.
A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabíró rokonunk. Ők azonban ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre, s apám kommandója alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos, szentkirályszabadjai származású, régebben akadémikus tanító falunkban, ahol egy távoli rokon családba házasodott, és Újhelyi László kisbirtokú nemes, aki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli rokonunk. Ennek tizennégy éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő, minden áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak később önfejűleg vett részt az ellenség üldözésében.
A volt jobbágytelkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három vármegyében a leghíresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Gúzst tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, akinek a mellékneve ez volt: »a hosszúnyakú«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, akire biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kívül még hárman voltak, de e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.
Így jött össze a tizenöt főből álló csapat. Apámon kívül öt nemes úr, három belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük. Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Újhelyi László vasvillával. Javakorabeli vakmerő ember volt.
- Nekem - úgymond - nem kell a puska. Nagyot puffan, s azután eldobhatom. A vasvilla nem csal.
A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni, minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a fickóval tudtak bánni.
Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott a vadrác kovácslegény. Csak úgy kötényesen, szurtosan, füstösen, mellény nélkül, feltűrt ingujjal, ahogy a műhelyekben szokott dolgozni, ő volt egyedül az önkéntes ősapát. Volt a kezében egy rozsdás, háji-báji, egycsövű, rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták igazítás végett. A vadrác most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal, s úgy vette magához.
Ő fürödni akar az ellenség vérében.
Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.
Falunktól északkeletre a székesfehérvári országút partján van a bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos fennsíkon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk egész határába.
A bán seregének valami utócsapata, valami poggyászfedezet, vagy katonai nyelven: hátvéde, ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy nyolcszáz főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni, hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti, s lakosait kardélre hányja. Ahogy szokás a háborúban ősidőktől fogva.
Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői ellenség idáig elláthasson, vagy a puskaropogást innen meghallhassa. Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés. De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.
Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a templom kulcsát vegye magához, és semmi teremtett lelket a harangokhoz férni ne engedjen, s bármi történik, tűz, véres halál vagy más veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért Csonka Ferenc dobost is odaállította ezzel a paranccsal a templom ajtajába.
No, most már isten hírével neki az ellenségnek!
Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett senki. Mikor már fenn ültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:
- Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!
Leugrott a kocsiról, bement a szobába, s kihozott egy pintes üveg jóféle pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű,
- Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.
Hát ez bizony jó lesz!
Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.
Volt ugyan néhány hangos szó ivás közben is, de boldogult jó apámnak, valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt megjegyzése.
- Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző úgy szidta a horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni utoljára?
Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal parasztlegények voltak.
- Sebesen hajtsatok, gyerekek.
A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.
A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire, csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes hajtással iramodik le a puszták felé.
Nosza sebten átfordítani a kocsikat az enyingi útra! Az enyingi út éppen keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztútnál éppen beleütköznek a horvátokba.
Úgy is lett. Hajtott a három szentgyörgyi kocsis, mint a förgeteg. Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos szemmérték úgy mutatta, hogy a keresztútnál a hat kocsi egymást lovastul, emberestül együtt összetöri.
Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Éppen a keresztút előtt megállította a kocsikat.
Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen!
Mire apám a kocsiról leszállt, s jó nemzetőreit olyan amilyen csatasorba tudta állítani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!
Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy ellenfele kisebb számú, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s úgyszólván fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.
- Mit akarnak az urak?
A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett, s a hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen. Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:
- Önök foglyaink, le a fegyverrel!
A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna az egész dolgot.
Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy. Megkérdeztem Horváth Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.
A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember. Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő, se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az írások, de aki halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékírás.
A hadnagy elnevette magát.
A pap rettentő hirtelen természetű ember volt. Valami kimondhatatlan düh vett erőt rajta, amint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte, s abból a két lépés távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.
A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott. Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha, vastag rétegű írások és tárca: a lövés még csak komoly sértést se okozott. Csak éppen nagyot taszított a hadnagyon.
De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:
- Tüzelj!
S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés távolságból a szentgyörgyiek hadsorába. De a hadsorból is visszaadta a lövést hat lőfegyver.
A hős hadnagy a kettős sortűz eredményét nem érte meg.
Azalatt a néhány pillanat alatt, míg a két ellenfél sorakozott s a hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrác kovácslegény a maga agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott, s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej éppen átellenese volt annak a lőcsnek, amelyhez a hadnagy tántorodott. Amint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrác legény is elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis mozsárágyú. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.
Csoda esett. Az az iszonyú lövés úgy leszakította a hadnagy fejét, mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hírét apám se hallotta soha.
Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.
De a mi csapatunknak is súlyos vesztesége támadt. Gregorich Ferenc nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál úgy félszakosan. Minden vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni amúgy huszárosan, amikor már a csatatér üres lett, s a holt hadnagyon és a vonagló katonán kívül senki se volt körülötte.
Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kívül az lett a következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták volna, belevagdalt a lovakba, s úgy elnyargalt a kőkúti puszta irányában, hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hírét se hallottuk.
De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk termettek vitézeink, s a három kocsi is menekült vissza a falu felé lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska mégse elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még nagyobb számmal is vannak.
E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé, s aztán fordulj, indulj, - úgy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint apám vitézei.
Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar ruhájában nem is lett volna könnyű az ugrándozás. Nótárius komája eleven vagy holt testét se akarta otthagyni. De amikor mindenki megfordult, ő is meghátrált vagy száz lépésnyire.
Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát az épségben maradt tizenöt katona.
A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Úgy látszott: tanakodtak egy-két percig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd« csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út; az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták, hogy falunkat kikerülik, s a pusztákon át kísérlik meg Bessenyő vagy Székesfehérvár felé a menekülést.
Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már hatalmasan töltve fickóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve erősen célba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.
Valaki nagyot kiáltott mellette.
- Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.
Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zúzta össze. Csak akkor vette észre apám, hogy aki közbekiáltott, ott állt mellette. S az senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, akit egyik munkámban »A hálátlan zsöllér« cím alatt már megénekeltem.
Éppen jókor jött.
- Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza nyomban ide hozzám!
A gyorslábú Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.
Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy egyet azóta a katonák közül apám elejtett.
Visszafordultak mind a tizenhárman.
Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferenc jegyzőt hazavitette. Levágott kukoricaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet. Súlyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.
A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A Wallenstein doktor jöjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem fogadtatván.
A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval, kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze ötöt-hatot.
Azalatt, míg e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát agyonlőtték. Újhelyi László és Kemény Péter úgy akarták őket agyonverni, de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.
De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni, meggyógyítani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?
Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Juris-szal s az emberséggel, hogy ép katonát így legyilkoljon, sebesült katonát így elpusztítson a nemzetőr, a mívelt és jólelkű magyar ember?
Bizony, nagy kérdések ezek.
De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával, agyontiporja az ellenség a mi újonc magyar seregünket.
Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron meggátolni. Minden áron!
Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul támadott.
Hiszen ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az embertelen ellenség mindent megtud, s akkor bitófára húzatja jobbjainkat, s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.
Csupán azért, mert védtük hazánkat, ősi örökünket.
De ne bizonykodjunk. A háborúnak végzete van. Az ellen semmit se ér a bölcselkedés.
Ami történt, én csak azt mondom el.
Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni. Efölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?
A kocsi meg a ló nagy céltábla. A katona pedig lő. A nagy kukorica-dűlőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát gyalogszerrel folyik az üldözés. Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is van hozzá elég. A lepsényi, mezőszentgyörgyi és polgárdi határ, a dégi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbújni nem lehet az ellenségnek. Csak napszállatig legyen meg a vad.
Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz lesz estélig.
Nem lehet. A katonának is dél van. Ő se eszik. Mi se lehetünk alábbvalók.
Előre!
Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a tizennégy erős határőr katona. Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként nem menekül. Csak úgy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.
A vadászok és hajtók többen vannak.
Akiket apám sírt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.
De a harangokat is félreverték.
Hallotta a nép a puskaropogást. Amikor a jegyzőt vérben-fagyban hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, lúdtalpú volt. A legények emiatt Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: előteremtette. Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomorú szó a félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fújhat már a somogyi szél, elviheti a hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.
A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki a messze határba. Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét, vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.
De akiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.
Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is állott.
A katonák eleintén a kőkúti puszta irányában menekültek délkelet felé. A Rába-család birtoka hajdan, - később s ma is a Purgly-családé. Amint a puszta épületeit meglátták, letértek arról az irányról. Lakott helyre menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy Ferenc riki pusztájába tévednek, ahol szintén épületek és emberek vannak. Balra fordultak tehát kelet felé, s nekivágtattak az én birtokomnak, a Lapos nevű dűlőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott előttük semmi épület.
A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek: kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a bakancs, a poggyászbatyu. Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.
Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket, s beléjük lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromízben, ő se talált. Talán nagy volt köztük a távolság.
Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukorica-táblákon is történt a futás. Ez is szemlátomást pusztította az embererőt. De majd jön a nagy ökörmező, egyenes, síma, fényes, gyepes legelő, ott nem süllyedez az ember lába: ott talán lesz menekülés. Így számítottak a katonák.
Hiába!
Az ökörmező szélére kiértek ugyan, de már erőtlenül.
Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homéros hősei, amikor a gyorslábú Achilleus kergette Hektort, s amikor gyors futásban háromszor kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan síma és egyenes mező, mint a mi nagy ökörmezőnk. A költő szerint Athéné, a bölcs és ravasz istenasszony bírta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem álljon meg, és álljon szembe gyorslábú ellenségével. Pedig dehogy az bírta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, szív és tüdő megunta az erős munkát.
A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott egyetlen percig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat. Föltétlenül bizonyos, hogy a harcban és a futásban elpusztulnak. Hátha megmenthetnék a puszta életet!
Kifelé fordult arccal körbe álltak, s féltérdre ereszkedtek. Lövésre kész töltött fegyverük térdükön, keresztülfektetve. Úgy várták be az üldözőket.
Csakhamar ott termettek a szentgyörgyiek. Lehettek már vagy harmincan. De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy térdeplő katonát.
Szomorú tárgyalás volt az, amely most köztük megkezdődött, de két-három percnél tovább alig tartott.
A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott németül vagy horvátul.
A jelek és jelenségek után úgy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tűzték, hogy életben maradhassanak.
Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában úgy futni, mint a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szentgyörgyiek, csakugyan nem tudott.
Újhelyi László volt a mieink közt a leghevesebb. Odakiáltott a katonákhoz:
- Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután várjátok meg, mit csinálunk.
Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se egyezhettek volna bele.
Újhelyi nem is várt tovább.
Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris, kirántotta kezéből a puskát, s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett volna, őt agyonlőtte.
A többi katona mind felugrált, s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a nemzetőrökbe.
De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás támadt az ellenségek közt.
Fazekas Mihály, a sírásó, a kezében levő erdei fejszével, mint a villám, úgy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasította ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.
Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszú rétest, anélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a faluban és a vásárban.
Hende volt a másik azok közül, akiket apám temetni kirendelt, s aki az üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrű ember. Egyik katona a puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott, mint a hiúz, a katonának, torkon ragadta, s szempillantás alatt megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajította el a gyöpön.
Berta János szentgyörgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire hazaértek vele: elvérzett.
Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilenc kimenekült a tolongásból, s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett úrrá lelkükön. Megálltak, s vezényszóra fegyverüket megtöltötték, s gyújtóval ellátták. Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket biztosítsák.
Hiába!
Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. Könyörülő lélek nincs segítségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha acélból volnának, akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szentgyörgyiek, akik már vért szagoltak, akik már két áldozatukat siratják, s akiknek, ha maguk elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniük.
Így is lett.
Nyolc katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett, lefeküdt. Az üldözők felkoncolták. Szegény fiúk! Csak három könyörgött életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, amikor a halál rájuk rohant.
De volt egy közöttük, aki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek múlva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.
Egyenes termetű, derék szép fiú volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segítség? Nem lehet. Minden bajtársa halott már. Még azt is látja, amint az elhullt vitézeknek a sík mezőben ássák a sírt. Maga van idegen országban, ellenséges földön, haragos, szilaj üldözők a nyomában.
Meg-megáll, célba veszi az üldözőket, s visszalő rájuk.
A tarnócai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!
Apámban aggodalom támadt. A fiú bátor, meg nem adja magát életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos halálra a nemzetőr meg nem közelítheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országút oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság, s ez utat ily üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?
Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben. Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan, de bágyadtság kezdi már lebírni.
Kellő távolságból még egyszer gondosan célbavette a vitéz katonát, s kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja, már azt. Legjobb olyankor már hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se volt már szerencséje.
Az úgynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember tűrhető két lóval. Egy suhancot odafuttatott, fogja ki az ember az eke elől lovait, is vezesse oda sietve.
- Egy legény üljön fel az egyik lóra, s nyargaljon be Csőszre. A csősziek jöjjenek ki nyolcan vagy tízen kocsin vagy lóháton a cseri puszta felé különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol útját kell állani.
Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek mellette kellett elsurranni.
A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy út ez az ő egész nap szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.
- Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott fekszik a határhalmon.
Apám odatekint. A katona csakugyan ott fekszik félszakosan a határhalmon.
Ahol a soponyai út a szentgyörgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye kezdődik, s három határ sarkallik össze. Mezőszentgyörgy, Polgárdi és Dég határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején feküdt a vitéz.
Nem sokáig feküdt.
Felült, megtöltötte fegyverét, s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött, s megint lőtt. Mindig gondosan célzott, s úgy lőtt.
Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt vérrel töltött, s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek az emberek között.
Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz fegyverét, két kezét összetette keblén, s fejét hátraeresztette a gyepes hantra.
Elfogyott a töltény.
Agyonzaklatott teste és lelke áhította már a pihenést. Az örökké tartó nyugodalmat.
A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fennsík. A Balaton akarattyai partja szépen ide látszik s azon túl a messzeségben Tihany és Balatonfüred hegyormai. A nyugovó nap éppen ez ormok felett szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni, piroslani kezdett.
A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, akik pedig, közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még egy sugár! Azután hadd jöjjön az örök éjszaka.
A nemzetőrök odamentek hozzá.
A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét, s véres viadalban vehetett volna búcsút a világtól.
De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tízszeres ellenség számban, erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Így is, úgy is mindennek vége.
Hős lelke felszállt a csillagok útjára, az örökkévalóságba.
Boldogtalan lélek! Amikor majd elkövetkezik az idők vége, odaszólítanak a nagy bíró színe elé. S ott majd megkérdik tőled: miként folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyűlöltél-e, miért múltál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Híven teljesítetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?
Mit felelsz? Mondd meg az egész igazságot.
Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő kötelességük s a tiéd a hősi halál.
Ezt feleld a kérdésre a nagy bíró színe előtt.

4
Apám gondosan megvizsgálta, igazán meghalt-e az utolsó vitéz.
Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sírba temessék.
Leszállt az est, csillagos lett az ég, hűvös őszi esti szellő lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, míg kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna hazaballagni. Ledőlt a határhalomra, s szemeit le nem vette az új sír domború halmáról. Ez is határjel az élet és a halál között.
Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De délután kocsira ült, embereket vitt magával, s egyenként megvizsgálta a sírokat. Eltemették-e mindegyiket, s pontosan és jól végezték-e a munkát a sírásók?
Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem szoktak hiába vagy csekély okból kiszakítani a seregből. Jellasichnak mi volt a célja?
Állj csak elő hazátlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála?
Zsebóra, aprópénz, sovány tárca, óralánc s több efféle hiábavalóság: ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!
Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Németnyelvű magánlevelek voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével, szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy összeköttetésbe jusson a fősereggel.
Hát ezt a hadiparancsot Roth tábornok meg nem kapja soha.
Vagy e napon vagy a következőn történt még valami Lepsényben, amit megemlítés nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt része benne.
A Székesfehérvár-kanizsai országúton akkor rendes postakocsi járt, melyet delizsáncnak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval kocog el a főutcán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben középen ül a postáslegény, jobbról és balról mellette két erős fegyveres, marcona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek ezek is.
A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignác. Mellette a falhoz támasztva puskája. Valami alsóbbrendű gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hívni vadászataira.
Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát, felkapja fegyverét, szempillantásig céloz az ablak vasrostélyai közt, s egymásután kettőt dördül a kettőscsövű fegyver.
A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Szíven találta őket az ügyes vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolcvan lépés távolságból. Egy-egy lövéssel mind a kettőt.
Hosszú évek múltán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.
1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem Eberhard Ignácra. Őt nevezte ki először Tolna vármegyébe, Paksra vagy hova. Ha még él, nagyon idős ember lehet, túl a nyolcvanon.
A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket se kaphatta meg.
Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. Amint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. Amikor elfogtunk egy egész osztrák hadtestet szőröstül-szőröstül, ágyúival, lovasságával, vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még egere-patkánya se. A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi harcunk egész folyamában.
Történetírásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is említi. De keveset tud róla, s amit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna hely a történet márványoszlopán holmi mezőszentgyörgyi nemzetőrhadnagynak?
Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyűséget kell elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, akik akkor még meg nem születtek.
A fenevadnak is van néha emberszíve, az emberszívben is néha ott tombol a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.
A büszke bán hadseregének útját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon fölszedte sátorfáját, s október 1-én úgy kiiramodott országunkból, meg se állt a határszélig.
Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek, elmaradottak, lábadozók.
Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is magával vitt. Csak úgy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát is. Zavaros idők jártak, azután vadászember is volt, kukoricatöréskor sok nyúl húzódik a szőlőbe.
A gyalogút keresztül vezet a fehérvári országúton. Az országútnak árka van. Amint már ötven lépésre megközelítettük az árkot: íme, szemközt jön Körösztös Ferenc, a falunak feketearcú kovácsa, a dárdagyártó. Fokos a kezében. A fokos tele vérrel, a gyöpön törölgeti le róla a vért. Tisztességgel köszön apámnak.
- Adjon Isten! No, mi újság, Ferenc?
Nézzük a kovács arcát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arca. Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:
- Nagy az újság. Éppen most vertem agyon egy kutyát itt az úton.
- Miféle kutyát?
- Hát Jellasich kutyáját. Ott fekszik ni, az árokban!
Kezével mutatott egy pontra.
Apám nem tudta: mit értsen a beszédből. Odamentünk a mutatott helyre.
Agyonmarcangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett. Újra fölemelkedett, újra elesett. Az eltűnő életnek utolsó öntudatlan jelensége. - Elborzadtunk.
Apám tűnődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A falvak is távol. Még emberek sincsenek, akik a szegény haldoklót elhurcolják. De miért is hurcolnák? Élni már meg nem él. Csak kínlódik kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszűntetni kínjait. Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.
Lassan levette apám a puskát válláról, s önkénytelenül felhúzta a kakasokat, s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e.
Mégse tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt kocsi is. Talán érdemes volna kísérletet tenni a haldoklóval. Hátha még ember lehetne belőle?
A feketeképű vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. Ahol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult, s minket nézett. Kíváncsi volt, miként hat ránk a látomány.
Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat, s a puskát megint a vállára teszi, odaszólt:
- Mi az, nemzetes hadnagy uram!
Apám hátra se nézett, csak annyit szólt:
- Él még ez a szegény katona.
A fenevad elbődült.
- Nem lehet az! Akit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább élni.
Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a haldoklót. A dühöngő tigris arca szelídebb, mint e pillanatban volt a fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára, s két csapással darabokra hasította koponyáját.
Most már nem vonaglott többé.
Igazán meghalt.
Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni. Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de apám még erősebb. Letaszította a holttestről, de akkor már későn volt. Csak annyit mondott neki:
- No, Körösztös Ferenc, szerencséje, hogy töltött fegyver van a kezemben!
Még az első dühből felelt a vad ember:
- Hát aztán, ha az nem volna a kezében?
- Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most pedig takarodjék szemem elől!
Apám előkerítette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy vagy két húszast adott nekik s jó ital bort.
A fenevad másnap mindenképpen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége ebből állott:
- Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?
Még vagy tizennyolc évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyancsak kedveltem.
- - Elmondom a kísértet történetét is.
A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje felszínre jött. Vagy nem jól temették el, vagy el se temették, vagy kincskeresők, sírfosztogatók kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető útszélen a kukorica szélén.
Varga nevű enyingi ember kocog arra kocsijával. Jön a pusztákról, igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat sovány kuvasza.
Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a kukoricába, s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami súlyos dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja gazdájának.
A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt, kiveszi a kuvasz szájából - hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.
Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát-halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára, s elkocog vele hazafelé. Az új asszony a tornácon várja.
- Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád se.
Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyű. Se nem sárga, se nem síma, se nem könnyű, szaga is más. Esti homály van már a tornácon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van, szája is van, füle is van, orra is van.
Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:
- Halálfej ez, te ember.
Az ember elneveti magát.
Az asszony seprőt fog, és nagy elszánással az ajtó elé áll.
- Sohase menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyűséget az én hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a küszöbömet!
- Nono, asszony, legyen eszed. Mindjárt elásom a kertbe.
El is vitte, el is ásta, de azért alig tudta az asszonyt megkérlelni.
Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a tornácra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyűre esik. Íme, ott a halálfej az ajtó előtt!
Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében. Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyújt az ember. Az asszony rémült arccal néz a nyitott ajtó felé. Az ember kilép a tornácra, s íme, ő is látja: ott a halálfej.
- Uram, én istenem, ez már a kísértet!
De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurcolja a gömbölyűt, s újra eltemeti a káposztáskertben.
Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. Amikor hajnalodik: az ember maga megy ki a tornácra. Szinte retteg, mikor az ajtót nyitja.
Megint ott van a halálfej. Pókhálószín szemeivel mintha éppen őrá nézne.
A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a bíróhoz, nagybölcseségű Bocsor uramhoz.
- Bíró uram, kötöztessen meg engem, bűnös lélek vagyok.
- Ne bolond, ne! Ugyan mi ütött hozzád?
Alig tudja elpanaszolni nagy keserűségét, megrémült lelkének háborgását.
A bölcs bíró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsímogatja, megvigasztalja az asszonyt, aki egész testében reszket, a hideg rázza.
Akkor szól az embernek:
- No, most gyere, gézengúz, ásd el azt a tetemet, de csak úgy felszínesen.
Az ember elássa.
- Most pedig gyere a hidas mellé, lessük meg, mi lesz a halálfejjel.
Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett, s nagy buzgósággal kezdte kiásni a kísértetet.
- No, lásd!
Azzal fogta a bírói botot, jó suhogó mogyorófaszárat, s úgy elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.
Nem is jött elé többé a kísértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs bíró mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele.

5
Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arcán apró karcolások ezek. A nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a történetíró ünnepélyes, komor arcával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk róluk.
Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e naptól kezdve tartozik.
A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisítette apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha némi kósza hír eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.
Nem is hitt.
Október 4-én Soponyán volt főhadiszállása.
Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehér vármegyében a Sárvíz völgyében fekszik. Nincs éppen közel hozzánk. Az út, amely a két falut összeköti, a pusztákon át vezet, s lehet tizenkét vagy tizenhárom kilométer hosszú. Hajdan parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk benne, legfeljebb keresztülmentünk rajta, amikor a sárabai atyafiakat látogattuk.
De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején Mezőszentgyörgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemesmodorú, művelt ember. A család több jeles férfiúval ajándékozta meg nemzetünket. Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk, úgy tudom, nekem keresztapám volt.
Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa, Philippovich tábornok, a nagylángi pusztában ütött tanyát.
A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy része az utcára szorult. Az utcán raktak esténkint tüzet, ott sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és táncoltak késő estig. Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a rendes sorhadi csapat. Az ágyúütegek egyrésze ott volt felállítva a templom körül.
A tiszteletes úrnál esti nyolc órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámú vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember, német, rác, horvát legalább jó hírét vigye el a háznak. A sok rétes, kalács, töltött patkó, hízott lúd nem sülhet ki előbb a kemencében.
Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és segédtiszt volt a többi vendég.
A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak, s a diadalmas hadjárat reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás - rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utcán. Reszket bele ajtó, ablak.
Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyerítése, emberek ordítása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szabadultak el láncaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.
Mi ez?
A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban. Mind felugráltak az asztal mellől, s kardjukat siettek felcsatolni. De Roth intett a segédtiszteknek ugorjanak ki, tudják meg, mi történt, s jelentsék rögön.
Újra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb húzódott volna. De a sok jóízű étel mintha mégse esett volna olyan jól, mint előbb.
Egyszer csak nagy, nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a vezér elé, megáll mint a cövek, kezével megadja az üdvözlő jelet, s katonás, harsány hangon jelenti:
- Tábornok úr! Jelentem alázatosan, jönnek a huszárok!
Németül szólt a jelentés, „Kommen die Hussaren!”.
A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:
- Sohase felejtem el ezt a jelenetet!
Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal, szótlanul bámult percekig.
- Jönnek a huszárok!
Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Őneki magának is van ugyan néhány század huszárja. De éppen ez az, amelyet Jézus-Mária-huszárnak csúfolt a mi népünk.
Hogy jöhet ide a magyar huszár? Hogy törhet az be a főhadiszállásra, annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar huszár?
Ez azonban mind csekélység. Hát csakugyan ott termett a huszár.
De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához. Hogy juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a nádorfőherceg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherceg is elszökött, s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, aki a bánt föltartsa diadalmas hódító útjában. Honnan jön hát ez a magyar huszár?
Íme a súlyos titok, amiért a tábornok szeme merev lett, és a szája nyitva maradt. Amiért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott előtte a fölséges ízű és illatú csirkelé, és ott görnyedt a mosolygó sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.
Egyszer csak homlokára üt.
Mennybéli úristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát veszített s vesztes hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.
Ne tűnődjél, ne töprengj, ne marcangold elmédet, vitéz osztrák generális! A szentgyörgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán terólad meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked is, a bánnak is. Ami elmúlt: elmúlt az már végképp. Hanem szórj le arról a terített asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, terítőt, és gyújtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csődítsd össze nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket, s valahogy csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba, vissza! E föld nem terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!
Dehát mi is volt az a csatazaj valósággal?
A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot tartott szükségesnek, Ez volt az a híres »Flankenbewegung«, mely a hadak történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges táborra akadok, meg is ütközöm, s ütközet után visszafordulok napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az én hadi mozdulatomat csúfos megfutamodásnak tartja minden ember, aki nem evett maszlagot.
Így járt pedig a bán. Ahelyett, hogy Budára ment volna előre, visszafordult hátra, s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!
Hadd fusson. Elbeszélésem keretében többé semmi dolgom vele.
A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet meghosszabbítását vagy békét ajánl, békét hoz? S ím, egyszer csak jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege elszökött, híre-hamva sincs a táborban, utócsapatait éppen most verik agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.
No, ez eddig tiszta munka!
Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr felé. A másik része Fehérváron át Roth tábora elé, s ahol találja: üsse agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.
Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, amint akkor nálunk híresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az országból.
Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rúgott.
Ezt a csapatot újdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke, fiatal, pirosarcú ember. Büszkén és keményen nézett ránk, s büszkén és keményen beszélt velünk, amikor apámmal együtt találkoztunk vele. Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.
A százados neve volt: Görgey Artúr.
Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék borította. Itt nem akarok ítélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?
Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége belenyúlik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben, lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem ismertük.
Ő vezette Perczel előhadát, s úgy rémlik előttem, akkor még csak százados volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tác körül csatangoltak.
Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Tácra vetődik, s ott meghallja, hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van. Megtaláltuk, akit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is, ahol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?
Ezt a huszárnak meg kell tudni.
Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Cecei származású öreg legény, de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül bizonyosnak, de úgy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve, ha még élne, jóval felül volna a kilencven esztendőn. Apám ismerős volt Cecén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édesanyja Kaszás Erzsébet volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még százhúsz év előtt virágjában volt Cecén. Apámnak nagybátyjai s unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.
Tác Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök Soponya és Tác közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan megfordultak. A táci malomhoz vezető útnál már megtalálták az őrszemeket.
A rendes úton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táci malomúttól Soponya még három és fél kilométer, s ez a vonal bizonyosan meg van rakva előőrsökkel.
De hát nem lehet-e meglepni a szigeten át? A cecei legény jól ismeri a Sárvíz titkait, hiszen Cece is a Sárvíz partján fekszik. Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajúton?
Bizonyosan el lehet jutni.
A Sárvíz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az egyik öntöző és malom-csatorna, a másikon a fölös víz vonul alá. Amazt Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni, mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké. Tácnál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is szélesebb.
Mindjárt akadt táci legény, aki lóra ült, s a huszárokat rávezette a tolvajútra, s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, éppen a falu északi végére. Ott híd is van a Malom-csatornán. Ezen már úgy robogtak át a huszárok, s ott a hosszú, széles utcán, mint a mennydörgő mennykő, úgy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták, csattogó kardjukkal súlyos sebeket osztogattak, ahol egy-egy csoport fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk, lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.
S ahogy rohant előre, úgy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha tudja, hogy hol van az ellenség vezére: fogolyként vihette volna magával a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő szobájából.
Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjük akadt, s azok közül egyik éppen apám ismerőse volt, a cecei őrmester, Dávid Ferkó. De kigyógyult, s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el apámnak.
E támadásnak nagy következése lett.
Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.
Így szólt a hadiparancs. Így indultak meg a seregek.
Kálozd Soponyához nyolc kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy grófok nagylángi pusztáján keresztül a Sárvíz-csatorna jobb partján. Az út mellékét már akkor fasor szegélyezte.
Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén észak felé egy téglahíd van az úton keresztül. Van is, nincs is víz a híd árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt víz a híd alatt. Hanem a híd nyílásának mellékét sűrűn benőtte a bodzafa. Valóságos kis sűrűség támadt ott.
Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth seregének azon az úton való visszavonulását törik-szakad meggátolja. Volt köztük valószínűleg katonaviselt ember is. Akkor úgy hallottuk, hogy a Zichy grófok két uradalmi kancellistája vezette volna őket, s ők látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény elbújt a hídnyílás mellett lévő bodzafa-sűrűségbe. Kettőscsövű fegyvereik élesre töltve.
Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli sötétség van még ilyenkor, október 5-én. Amint az előőrsök lőtávolba értek, a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott közibük.
Felhőtlen égből a villám!
Az előőrsök visszanyargaltak, s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.
Újabb kínos meglepetés Roth táborkara számára.
Északra hát nincs menekülés. Bizonyítja ezt a huszárok késő esti támadása Soponyán.
Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az irányban kellene lenni, s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték, vagy elfutott.
S íme, dél felé sincs menekülés. Kálozdon a magyar sereg.
Tehát csak napnyugat felé lehet menekülni, a pusztákon át.
Így határozott a vezér. Csakhogy ez nagy időveszteséggel jár.
Vonuló hadsereg arcát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és utasításokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az egyéb műszaki csapatokat az úttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe kerül.
Világos reggel lett, amikorra a sereg a nagylángi pusztán át Kisláng és Ödön puszták irányában megindulhatott.
A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a mai. Dűlőket, dűlőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem. Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást. Nem jó útja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricatáblákon, az őszi vetőszántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és szekerészét. Estefelé járt az idő, amikorra a hadsereg Déghez ért, s Roth és Philippovich Dégen a főhadiszállást megüttethette. Pedig Soponya Déghez alig több tizennyolc kilométernél.
Másnap, október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna átmennie. El is ment Szilasbalhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor. Határa huszonnégyezer hold. Eszterházy hercegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt benne nagyobb birtoka, de a határ túlnyomó nagyobb része előkelő köznemesi családoké volt. Itt bírt és lakott öregapám. Eötvös Ferenc. Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban voltunk. S amikor apám öröklött mezőszentgyörgyi birtokára átköltözött: a szilasbalhási rokonokkal azontúl is állandóan fenntartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tíz-tizenöt puszta feküdt határain. A Tóti puszta is Eszterházy herceg gazdasága. Ez a puszta vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetíróink ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.
Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött való.
Roth hadserege Szilasbalhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára, hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé, s ez nap délutánján el is jutott oda a puszták kanyargó útjain keresztül.
Miért változtatta meg irányát?
Apám ennek okát sohase tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és táborkarának sincs erről semmi hadi jelentése. Nem is valószínű, hogy készített volna hadi jelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már arra ideje se akkor, se később.
Mi késztette rá, hogy egyenes útjáról letérjen: erre nézve rámutatok a jelenségekre. Függetlenségi harcunk történetéről ezer könyvet és emlékiratot s százezer cikket írtak már nagy és kis emberek, hivatottak és hivatlanok, de erről soha nem írtak egy betűt se.
Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már tudniillik Roth hadseregének ehelyütt örökre eldöntött sorsa.

6
Jön a föld népe!
Ezt mondta a mezőföldi ember, amikor seregenként, nagy tömegekben jöttek a túladunai nemzetőrök.
A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A nagyszámú nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék ruhája, széleskarimájú kalapja, a kalapon nemzetiszínű szalag, a ruha szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlít: ilyen volt a túladunai nemzetőr.
A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna-Tisza közét nevezi Túl-a-Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda, sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett a poggyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gúnyának s némi enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet, kegyetlen, szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt, okos ember meleg ruhát is visz magával hosszú útra.
Amely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk, ugyanakkor ment Kossuth Ceglédre, Nagykőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. Légy erős, mint hajdan. Ami fegyvered van, vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld útját az ellenségnek. Apáid se kímélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!
De mi ezt nem tudtuk. A villám segítségével nem lehetett akkor még se írni, se beszélni. Kossuth fönséges útjának hírét csak sokkal később hozta hozzánk a szellők szárnya.
A ceglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök útját nem ismerem. A nagykőrösiekről már többet tudok.
Amely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagykőrösi nemzetőr gyönyörű rendben bevonult Sárbogárdra. Kemény járású, napsütött arcú, kipödrött bajuszú bátor fiúk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. Akik pedig elmúltak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.
Csak egyről emlékezem meg ezúttal.
Sárbogárdon lakott egyik nagybirtokú bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége Hajós-lány, a sárabai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s mezőszentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt szállva többedmagával egy nagykőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény, piros, pozsgás, jókedvű diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiú, sok leány volt a háznál. A Huszár-fiúk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél fogva szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a jókedvű nagykőrösi diák-nemzetőrt. Aki pedig senkise volt más, mint Nagykőrös városának később sok időn át híres főjegyzője, Molnár Gedeon.
Előkelő nemzetségű, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvű, s ámbár mainapság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne nemzetőrnek is, honvédnek is, amiként ötvenhat év előtt megcselekedte.
Szeptember 25-én harsogott le Nagykőrös városának háza erkélyéről, a hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde, s október 4-én már Sárbogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel ellátva, katonai pontossággal. Az útnak hosszúsága a mindenféle kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett szállani Ercsinél.
Hogy lehet ez?
A nemzetőr mégse katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson villamos erővel röpíti a katonát a vaskocsi, s ha ma mozgósítjuk a katonát, mégse tudna a kilencedik napon teljes rendben az ellenség előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagykőrösi nemzetőr ezt tudta.
Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, amíg mi élünk?
Napkeletről jött a nagykőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kiskúnok is még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezúttal, de azért mégis úgy jöttek, mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg akarta enni mindenki.
Sok rokonember és ismerős volt köztük Kúnszentmiklós és Kiskúnhalas vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankos, Takács, Bibó. Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az atyafiságot az öregekkel.
Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kiskún hajdan híres volt a pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kiskúnt nem is fogadták el igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenség-üldöző útjokban sok rakoncátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az aprójószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, máris illatos paprikást készítettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz vagdalták a mértékeket. Úgy viselték magukat, mintha katonák lettek volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.
- Itt van a tatárjárás!
- Hol van, merre van?
- Hát még nincs itt, hanem jön. Kétnapi járóföldre vannak már a kiskúnok.
Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt rá komoly ok. Csak a szállongó hír csinált kicsinyből nagyot.
De a hír mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs alispán lovasfutárral utasította az egyik járásbéli esküdtet, hogy tartsa fenn a rendet, fegyelem alá szorítsa a kiskúnokat, súlyos felelősség alatt teljesítse kötelességét, s megnyugtató jelentését haladéktalanul nyújtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésre bocsát az alispán - három pandúrt.
Három pandúr! háromezer kiskún nemzetőr fékentartására, ha az pajkos akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandúrnak a bőréből iziben.
Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. Aki nem volt más, mint az én másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilasbalhási birtokos. Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet érdemelne életének megírása. Hogy íróink, költőink, korfestőink ki engedik halni az ily férfiak emlékezetét!
Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három pandúr is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörgő kalapjuk, rövidcsövű jó puskájuk, elegendő puskaporuk.
Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt úrnál. Várják a parancsot, ők majd rendet tartanak a kiskúnok közt, ha azok rakoncátlankodnak.
- Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a pohár bort. Azután jöttök velem!
Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyúlt a tóig. Úszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az úszólápnak. Az ő telke s az öregapámé egy osztályból hasadt.
Elvezette a három pandúrt a telken levő pincéig. Kinyitotta a pince ajtaját, s levezette őket a pincébe.
- Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tíz kéve zsupszalmát, és csináljatok magatoknak vackot, puha szalmaágyat. Enni-innivalóról ne aggódjatok. Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kiskún nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket, s innen meg nem szabadultok addig, míg egyetlen kiskún lesz ezen a vidéken. Akkor megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a kiskún, s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig úgy agyonütnek, mint a patkányt. Nem akarok az alispán úrnak a bőrötökkel beszámolni.
- Igenis, tekintetes esküdt uram, megértettük.
Négy napig ettek-ittak, aludtak a pincében. Így menekült meg mindenféle zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilasbalhási nagy nemesi község.
Tolna vármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal Ozora körül a Sió jobbpartján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállítani.
A Sió bozótos völgye nem nagyon széles. Két-három-négyszáz méter. De amilyen széles, olyan járhatatlan. Nádak, sások, ingoványok, szabad vizek, süppedékek szövevénye. Akkor még nem volt szabályozva, csatornája nem volt megásva. Csak ahol hídja volt, ott lehetett rajta átmenni. Lovasságnak és ágyúnak híd nélkül még csak elképzelni se lehetett az áthatolást. Ozoránál volt hídja. Akkor még Eszterházy hercegnek hatalmas vízimalma is megvolt. Csakhogy a tolnai nemzetőrök fölszedték a hidat, s még töltését is elpusztították. Még gyalogos ember is csak úgy mehetett volna át a túlsó partra, ha egyidőre békává, kígyóvá, vadkacsává átalakul. Ez pedig nehéz dolog.
Idejöjj most már, osztrák hadsereg, vezéreiddel együtt!
Mégis idejött az osztrák hadsereg. Ide vezette Roth tábornok, a vezér.
Egy darabig cél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon. De minthogy Kálozd felől napközben nem látott ellenséget, aminthogy ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a dégi útra, s ezen vonult Dég felé. Innen Szilasbalhásra.
Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt, Nitzky Kristóf grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozású, szerepelni vágyó, bőkezű, művelt úriember. Nagy háztartása, derék gyerekei, híres szépségű leányai. A szilasbalhási nagy nemesi társaságnak vezető embere.
Mikor Roth tábora jött, behívta és csatasorba állította nemzetőreit. Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti vállszalaggal, hosszú vöröstollas kalappal, s egyáltalán nem akart kevesebbet, mint Roth táborának útját állani, azt megrohanni, csatára kényszeríteni s szétverni.
Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely nyolcezer jó katonából áll ágyúkkal és lovassággal s vitéz tisztikarral!
Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket?
Nem.
Hanem csodálatos érzéssel voltak a szívek tele. Azt hittük: akár sok, akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát és a becsületet kötelességünk megoltalmazni.
Hogy a harcnak mi lesz a vége, minden elme nem számítgatta komolyan.
A szilasbalhási nemes urak, atyafiak azonban számítgatták. Sehogy se fogadták el ezt a haditervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a temetőhalmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg előcsapataival. De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem húzták a lóról.
Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt, s apró vörös cserép makrapipáját ki se vette a szájából, csak úgy csördített oda szóval:
- Mit akarsz, Muki-Muki-Nepomuki?
Még pajzánkodott vele, amit a kálvinista nemesség megszokott már a Nepomuki névvel, lévén a délceg nemzetőri százados a katholikus egyház buzgó híve.
- Mit akarsz? Elpusztítani a falut? Pandúrjaimat már a pincébe zártam, hogy zenebonát ne csináljanak, odazárlak, szedte-vette Mukija, téged is.
Mindenki nevetett. Utóbb maga a délceg nemzetőr százados is. De azután, mikor látta, hogy nemzetőrei úgyse fogadnának neki szót, elejtette merész haditervét maga is.
Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az ellenség őrszemei jól látták a szilasbalhásiak sorakozott seregét. Katonaésszel lehetetlen volt elgondolniuk, hogy az a sereg csak háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak mögötte. Így gondolkodott.
Letért hát az egyenes és rövid simontornyai útról. Térképeiből úgy látta, hogy Ozoránál is van a Sión híd és átkelő, népes lakott hely pedig nincs útközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a girbegörbe útú, nehéz járású, a mélyen és magasan hullámzó dombos pusztáknak Ozora irányában.
Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelíd, hullámos, dombos terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás vén cser- és tölgyerdő búslakodott. Hogy most minő, nem tudom. Gyerekkorom óta nem jártam arra.
Az volt most már a kérdés: lesz-e ideje, lesz-e legalább egy napja az osztrák seregnek, hogy a folyón az átkelőt rendbehozza, és a Sió jobb partjára átkelhessen! Ha ez sikerül: a tolnai nemzetőröket széttúrja útjából, s a Dráváig nem talál akadályt. Megmenekül, hazaér Horvátországba, s rá nézve kedvezőbb föltételek közt újra megrohanja a mi országunkat.
Fáradt volt a menekülő sereg. Még csatát se látott, már kimerült. Alkonyodott már, mikor odaért utolsó táborhelyére. A legények, a nyers határőrök, a vad szerezsánok csak úgy estek le a földre, fák tövébe, zsombékok oldalára, árokpartra, hangyabolyokra, nyirkos legelőre. Puskát, tarisznyát, tölténytáskát csak úgy dobáltak le maguk mellé. Ivóvíz és pihenés: ez volt földi vágyuk. Pedig tüzeket kellett rakni, élelmet kiosztani, a legénységnek sütni-főzni. Hosszú az éjszaka, kitelik az időből. S aztán holnap is nap lesz, szüksége van erőre a katonának.
Bent voltunk már az őszben, a hideg éjszakában, a minden gúnyát keresztüljáró éjjeli és nappali szelekben. Nincs födél, nincs hajlék, nincs meleg odú, meleg tűzhely sehol.
Hát meleg szó? Édes istenhozta?
Még úgy sincs.
Szomorú élet a katonaélet. Idegen földön, idegen népek közt, üldözőben, menekülőben. Ahol minden hant, minden bokor, minden fűszál ellensége. Ahol még szerencsének tartja, ha embert nem lát maga körül. Hiszen az ember is ádáz ellensége!
A néhány pusztabeli ház üres. Lakóik elmentek erre-amarra. Az aklok is üresek. Keresztülsüvölt rajtuk a szél, enyhelyet se adnak. A lábas jószágot is elterelték az ellenség elől vagy a Sión túl, vagy jobbra-balra a gyönködi, dádi, nyedámi, tüskési, sári, dűltakli pusztákra. A leszálló nap hanyatló sugarai nem az erőgyűjtő pihenések reményét, hanem az elmúlás borús sejtelmét szórják szét a fáradt lelkeken.
A pusztabíró van ott s néhány öreg gulyás, kanász és juhász. Elaggott emberek, akiket nem bánt már az ellenség, még amikor haragszik se.
Pedig most már nem is haragszik. Legalább nem miránk, nem a magyarra haragszik.
Az öreg nyájőrzők beszélik, hogy ők megjárták a tábort, meg-megálltak egy-egy tábortűz körül, s itt-amott el-elbeszélgettek a katonákkal, kik közt akadt, aki jól-rosszul törte a nyelvünket. Sok katona könnyezett. De sokkal több átkozódott. Átkozta vezéreit, akik idehozták őket a magyarok ellen meghalni. Mit vétettek ő nekik a magyarok?
Hejh szegény elfáradt katona, ha te igazán tudnád, kinek vagy te kopókutyája? S miért vagy te annak kopókutyája?
Azonban még utoljára hadi tábort kellett ütni. Az ágyúkat felállítani, az ágyúfedezeteket kirendelni, az őrszemeket, előőrsöket, fegyveres készenléteket rendbehozni s helyükre állítani. Öreg este lett már, amikor az utolsó vezényszók és trombitajelek elhangzottak. Azontúl csak egy-egy lónyerítés, egy-egy tehénbődülés szólt bele a szél zúgása alatt pihenő sötét éjszakába. Azok a szegény oktalan állatok is az ő megszokott nyugvó tanyájuk után vágyakoztak.
Pihentek távoli nagy körökben a nemzetőrök is. Csak Görgey Artúr, a fiatal százados vagy őrnagy nem pihent a maga kisded csapatával.
Valami csőszi nemes atyánkfiának volt útja Mezőszentgyörgyre. Meghozta a hírt, hogy az osztrák sereg éjjel sebbel-lobbal menekült Koponyáról, s a magyar sereg üldözi.
Apámnak ez a hír szeget ütött a fejébe.
Hátha az ördög nem alszik? Hátha az osztrák sereg egy része éppen a mi határunknak s talán éppen a falunknak veszi útját? - Meg kell ezt tudni.
Nem szólt senkinek. Befogatott, puskát vett magához, engem is felültetett a kocsira maga mellé, s el-kiindult Dég felé az Ecsi-pusztához vezető útra. Az Ecsi-puszta családi birtokainkkal határos.
Az Ecsi-pusztán túl megállt, s egy putri tetejéről körülnézett. Se ellenség, se jóbarát sehol.
Tovább mentünk.
Nem nagy távolságra, egy helyütt Fehér vármegye határa beszögellik a mi vármegyénkbe. Ezt a részt Kisláng pusztának nevezik, s ez is a Zichy grófok birtoka. Van rajta külön puszta is. Péterszállás. Ezen át vezet a dégi út.
Amint odaérünk, éppen nyargal be egy lovas csősz. Megáll a lovával, s az eleibe sereglő pusztai embereknek mondja:
- Jönnek a mieink!
Apám kérdéseire elmondja, hogy magyar sereg jön, talán Kislángra már be is ért, itt lesz nyomban.
Sehogy se tudok visszaemlékezni, mely időtáj volt akkor, Késő délelőtt-e, vagy dél, vagy kora délután. Ötvenhat esztendő nagy idő: elfeledtem. Azt is elfeledtem, ettünk-e vagy etettünk valahol. Csak arra emlékezem biztosan, amit most elbeszélek.
Apám megvárta a magyar sereget, mely nemsokára odaért. Bizony nem volt az nagy sereg. Élén Görgey Artúr lovagolt. Úgy rémlett előttem, honvédtiszti egyenruhában.
Gyerekésszel két dolog tűnt fel előttem különösen. Az egyik: Görgey magas lova. A mi szokott lovainknál magasabb volt paripája. A másik: pattogó, kemény, katonás beszéde apámhoz. Gyerek előtt saját apja a legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb ember a világon. Hogy mer ez az idegen tiszt oly pattogóan beszélni az én apámmal?

7
Görgey harsány hangon, a magyar szót jól megropogtatva, mintha keveset beszélne magyarul, azt kérdezé apámtól:
- Mit tud az ellenség mozdulatairól?
- Biztosat semmit. Azt hallom: Dégen, Szilason át Ozora felé siet.
Görgey Dég irányában mutatva, kérdezé:
- Jól vezet ez az út Dég felé?
- Jól. De Ozora felé van rövidebb út is.
- Mennyivel rövidebb?
- Jó másfél órával, legalább egy mérfölddel.
- Melyik út az?
- Itt a pusztákon át. Fekete és Pinkóc pusztákat kissé jobbkéz felől hagyva, a cinkotai csárdánál az enyingi utat átvágva, a három Bogárd pusztán át nyílegyenesen vezet az út Tóti pusztára. Ott meg lehet nyomni az osztrák tábort.
Egyúttal mutatta kezével apám a pusztákat és az útirányt.
Görgey újra kérdezte:
- Hány órajárás ide ez úton Ozora?
- Jó ötórajárás, legföljebb hatodfél.
Görgey valami jegyzetet vagy térképet nézett, s azután ridegen azt mondta apámnak:
- Ha az ön adatai valótlanok, önt főbelövetem.
Apám nem volt könnyen ijedős ember, de a kegyetlen szó mégis meglepte. Azt felelte:
- Nono uram, hadd gondolom hát meg kissé a dolgot!
Görgey közbevágott:
- Mit gondolkodik? Vagy tudja, vagy nem tudja!
- Nem úgy van az, uram. Én az összes pusztákat végigvadásztam egyszer-másszor. Most majd dűlőről-dűlőre végigszámítgatom a távolságokat.
E szó meg Görgeyt lepte meg egy kissé. De meg is nyugtatta. Látta, hogy komoly emberrel van dolga.
Görgey ment az osztrák sereg után, apám hajtott haza a faluba.
Apám tisztában volt azzal, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután meglesz a nagy ütközet. Ott neki is lehet feladata. Összeszedte nemzetőreit, fölszerelte őket telhetőleg, s huszonkét kocsival másnap elindult velük a kőkúti úton le a pusztáknak, a pinkóci omlott csárdának, a hodosi erdőnek, le a hármas Bogárdi pusztának.
Felsőbogárd akkor még nagyrészben a nagy Mészöly nemzetségé volt. Ez is rokon faj az én szerény családommal. Mezőszentgyörgy és Felsőpusztabogárd volt régi fészke Veszprém vármegyében, Sárbogárd és Kápolnásnyék Fehér vármegyében. Ez a szép nemzetség is szétzilálódott. Egyik kiváló ivadéka Nagykőrösön él, a híres iskolának jeles tanára s Arany Jánosnak és társainak egyik méltó utóda. Most a közügyek buzgó bajnoka: Mészöly Gáspár.
Bizony apámnak és nemzetőreinek nagy pihenőt kellett tartani ott Felsőbogárdon mindjárt. Mert ámbátor a kocsik egy-két napra tele voltak enni-inni valóval: mindamellett a Mészöly-atyafiság át nem eresztette volna őket jó szó nélkül s vidám falatozás nélkül.
Így jártak Középsőbogárdon is, amely még nagyobb számú s közelebbi rokonsággal volt tele. Csak az alsó puszta, Harasztibogárd eresztette át őket símán.
Apámra és nemzetőreire nem volt már szükség. A két osztrák tábornok egész seregével együtt megadta magát, s lerakta a fegyvert.
Vajjon kikerülhette volna-e ezt a végzetet?
Észak felől és Kelet felől a nagykőrösi, kiskúnsági és a pestmegyei soltvidéki nemzetőrök foglalták el a halmokat. Ahol Roth tábornok kémlő csapatai körülnéztek: mindenütt a magyar sereg zárt vonalait látták. Mindenünnen azt jelentették vezérüknek, hogy észak felé és napkelet felé nincs menekülés.
Észak felől állt Görgey is. Huszárjai, pedig bizony nem voltak sokan, háromszor is kegyetlen vakmerő rohamot intéztek az osztrák sereg előőrsei s védcsapatai ellen. Azután észak felől megjött Perczel is ágyúival, lovasságával, sokkal erősebb seregével.
Dél felől s nyugat felől ott van a Sió átgázolhatatlan bozótjával, vizével és süppedékeivel. S a Sió jobb partján, az ozorai halmokon és szőlőkben és ligetes erdőkben a tolnai és somogyi nemzetőrök. Hidat verni lehetetlen, amikor elölről, hátulról, minden oldalról egyik támadás a másikat éri a sereg ellen.
Roth ezt meggondolta jól, s követét a szokásos módon odaküldte Perczel Mórhoz. Leteszi a fegyvert, megadja magát kényre-kegyre.
Ritka tüneménynek voltunk tanúi.
Kupacokban a lőfegyver, garmadákban a tölténytáska. A legénység az altisztekkel külön csapatokban fegyvertelenül s egymástól elszakítva. A lovasság lova mellett. Pisztolya a kápában, a kardja a kápára akasztva.
Szótalan, kedvetlen, szomorú az egész osztrák tábor. A katonának élettársa a fegyvere, nehéz attól elválni.
Két tábornok, kétszáz-nyolc tiszt, s közel nyolcezer altiszt és közlegény a fogoly. Minden ágyú, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhányszáz tábori kocsi a hadizsákmány. Ily tökéletes győzelmet függetlenségi harcunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk.
A tisztikart még az napon Szilasbalhásra kísérték, s a nemes atyafiakhoz szállásolták be.
Roth tábornok higgadt, okos, német ember. Azt mondta vacsoránál az uraknak:
- Tudtam előre, megmondtam előre. Megmondtam Jellasichnak is, hogy Magyarországot tíz-húszezer emberrel meghódítani nem lehet, s gyalázatos kudarcba megyünk. Nem igaz, bajtárs?
Philippovichnak szólt a kérdés.
- Igaz, megmondtad, de azért kardcsapás nélkül nem lett volna szabad a fegyvert letennünk.
A délszláv tábornokból gyakran kitört a keserű bosszúság. A fogait csikorgatta dühében, mikor megtudta, hogy Perczel Mór hevenyészett, de azért rendes serege alig állott háromezer főből, s a többi csak fegyvertelen nemzetőr volt, s az se nagyobb számú, mint az ő hadseregük.
S vajjon mi is történt volna, ha az osztrák sereg bőszült bika gyanánt halálra elszántan megrohanja a nemzetőrcsapatokat s ágyúival beléjük lövöldöz?
Igaz, hogy van egy rossz adoma, mégpedig egyik nagykőrösi nemzetőrről, aki mikor látta, hogy az osztrákok neki irányozzák az ágyút, egy domb tetejéről odakiáltott hozzájuk:
- Ide ne lőjj, ebadta horvátja, nem látod, hogy itt emberek vannak?
De ezt az adomát is valószínűleg a kecskemétiek költötték.
Más volt a lélek a nemzetőrben, mint az osztrák és horvát katonában. Iszonyú vérontás igenis támadhatott volna, de vége mégse lehetett volna más, mint az osztrák sereg felkoncolása.
Rothnak volt igaza, nem Philippovichnak.
Az osztrák-horvát sereg fegyvertelen csapatait nemzetőrök kísérték Tolna és Somogy vármegyén át Horvátország felé. A hagyomány azt mondja, talán egy ember se ért le a Dráváig. A betörésük alkalmával kifosztott magyarság útközben kiirtotta őket.
Szomorú, ha így volt.
A népnek szenvedélye irtózatos a háborúban. Az felelős érte, aki a háborút botorul megkezdi.
A tisztikart az osztrák hatalom se ki nem váltotta, se ki nem cserélte. A függetlenségi harc végével lett szabaddá.
A két fogoly tábornokról elhallgatott az írás is, a hagyomány is. Én legalább soha nem tudtam meg biztosan, hova lettek.
Apám is gyorsan hazatakarodott nemzetőreivel a csatatérről.
Alapos oka volt rá.
Hejh, minő boszorkánytánc kerekedett ott a csatatéren! A nemzetőr előszedte kulacsát, nagyot ivott, nagyot kurjantott, nagyokat dalolt, s jókedvében az osztrák, horvát, labanc katonát is megkínálta kulacsával.
Mohón nekirontott a puska-kupacoknak. Sok nemzetőrnek sohase volt ezelőtt puska a kezében. Kezébe kapott egyet, nézegette, fontolgatta. Vajjon hogy is lehet ezzel lőni?
Hátultöltő, ismétlő fegyvernek akkor még híre se volt. Nagy, nehéz, istenverte dióverő pózna volt ez az osztrák puska. Már nem tűzköves, de még nem is gyutacsos. Hanem gyújtós puska, melyet a német »Zündar« szó után cinderes puskának neveztünk.
Nagy, nehéz tölténytartó fekete, fényes bőrből. Akkora, mint most valami kisebb poggyásztáska. A pajkosabb nemzetőr mind a két oldalára akasztott egyet, s mind a két vállára egy-egy puskát. Idő múltán eldobta valamennyit. Nehéz mulatság; csak katonának való.
Elkezdtek lövöldözni is. A fegyvertelen ellenséget nem bántották, annak sértését szigorú hadiparancs tiltotta, de anélkül se tették volna. Hanem lövöldöztek maguk közt a levegőbe. Szüret, mennyegző, lakodalom el nem lehet lövöldözés nélkül. Hát a csata hogy múlhatnék el anélkül?
Azonban vigyázatlan lövéssel nagyhirtelen agyonlőttek maguk közül hármat.
Apám nyomban összedoboltatta nemzetőreit.
- Kocsikra, atyafiak! Megyünk haza! Az ellenségtől megszabadultunk. Meg nem engedem, hogy most mi önmagunkat lövöldözzük hasba!
A jó szentgyörgyi nemzetőrök szívesen engedelmeskedtek, ameddig a csatatért el nem hagyták. De azontúl ki erre, ki arra! A két Pusztabogárdon napokig tartott az áldomás. Megnépesedett velök a cinkotai csárda is. Ott már cigány is akadt, aki reggelig húzta a dalt.
Kalapomon nemzetiszín rózsa.
Ez volt a nemzetőrök egyik dala.
Az osztrákok első rohama így ért véget.
Második nagy rohamát a nagysarlói győzelemmel s Budavára bevételével vertük vissza.
Harmadik rohamát már az orosszal együtt intézte ellenünk az osztrák. A becsületet és dicsőséget ebben is megmentettük, de a hadjáratot elvesztettük.

Roth hadseregének elfogatását »ozorai fegyverletétel« névvel iktatta emléklapjaira a magyar történetírás.
Ez a név tévedés.
Ozora Tolna vármegyében a Sió jobbpartján fekszik. A fegyverletétel pedig a Sió balpartján Veszprém vármegyében történt. Se Perczel, a győző vezér, se Roth, az elbukott vezér nem látta Ozorát.

Apám nagy kötelességet teljesített. Ő is elmúlt, bajtársai is mind elmúltak már. A tizennégy bátor nemzetőr közül, akikkel együtt Jellasich bán futárcsapatát, a tizenhét katonát megtámadta, csak egyetlenegy él még: Körösztös János, mezőszentgyörgyi telkesgazda.
Apámat ötvenkét év előtt pörbe fogta az önkényű uralom. Ha egyetlen tanú vagy áruló akad ellene: vértanúhalált kell szenvednie.
Nem akadt egy se!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.